36.fejezet

 Óriási hülyeségek hada

 Csak azt vettem észre ahogy Molly rám nehezedik, majd aprókat lélegezve és szuszogva elalszik. Ránéztem óvatosan, majd egy apró mosollyal megfogtam a fejét és az ölembe helyeztem. Aprókat cirógattam rajta, míg neki is mosoly nem jelent meg az arcán. A többiekre néztem akik még mindig döbbenten néztek felém illetve felénk.
    -Mi az?-kérdeztem.
    -Honnan..?-kezdte döbbenten Alexy.
    -Mióta tudod? Vagy honnan tudtad meg?-egészítette ki Sammy.
    -Mit?
    -Hát, hogy ki van a maszk alatt!-értetlenkedett Castiel is.
    -Jaa... Szinte a kezdetektől. Amikor a könyvtárba találkoztunk, akkor nagyon ismerős volt a...-kezdtem bele, de halk kopogás szakított félbe.
    -Jó napot!-köszönt be a doki.-Hogy érzi magát?
    -Egész jól..-cirógattam tovább Mollyt.
    -Látom egész sokan vannak. Zavarba leszek ennyi ember előtt!-nevetett egy aprót, majd rám nézet azokkal a lila szemeivel, és ismét megszólalt.-Ha nem lenne olyan nagy gond, akkor most megvizsgálnám.
    -Persze nem gond!-mondtam, rá nézve Mollyt simogatva mint egy macskát.
    -A közönség maradjon? Engem nem zavar, de ha maga szégyenlős...
    -Maradok!-jelentette ki Sammy.
    -Te főleg ki mész!-nevettem el magam.-Jól van vettem. Kimennek. Molly maradhat?-kérdeztem rá nézve.
    -Ki viszem, hogy ne zavarja a dokit.-mondta Kentin majd a karjaiba vette és kiindult vele.
    -Köszi.-szóltam utána.-Sammy te Alexyt vidd ki!-tettem hozzá gyorsan.
    -Azt már nem! Nem hagylak egyedül!-mondta hisztizve.
    -Viszem..-mondta kifújva magát Sammy, majd megfogta a gallérját Alexynek és kicibálta a teremből, majd bezárta azt.
 Egy darabig Alexy még dörömbölt, majd egy nagy csattanás hallatszott, majd csönd lett.
    -Öhm... Eleven csapat.-nevetett a doki zavartan.
    -Azok...-mosolyodtam el.-Néha idegesítőek elismerem, de jó hogy vannak.-fújtam ki magam.
    -Értem. Mindig itt élt, vagy csak ide költözött? Levenné közben a fölsőjét?
Elkezdtem levenni a fölsőt majd megfordultam és mesélni kezdtem míg a hátam vizsgálta.
    -Eddig a nagyanyámnál éltem, majd átköltöztem ide, a bátyámhoz. Ez a suli tetszett meg, de igazából a bátyám, Alexy miatt is jöttem át ide.
    -Értem. Forduljon meg kérem. Nehéz volt a környezet váltás?
    -Nem igazán...-fordultam meg közben.-Először annyit volt csak nehéz megszoknom, hogy itt az embereknek képességük van.-mondtam zavartan.
    -Ezt hogy érti?-nézett a szemembe, és abba hagyta a hallgatást. Megfogta közben a karom, és felemelte, majd különböző idegeknél nyomkodott.-Ez fáj?
 Megráztam a fejem, majd válaszoltam.
    -Hát... Igazából, mikor ide jöttem, nem tudtam hogy a filmek vagy az animéken kívül vannak különleges képességek. De tévedtem... Eleinte elakartam menekülni, mondva hogy én normális ember vagyok, és nem akartam elfogadni a képességem, vagy másokét. De megismertem a többieket, és kezdtem megérteni az egész dolgot, és elfogadni. Majd mikor sikerült elsajátítanom az erőm, jól seggbe rúgtam, és elbántam Castiellel!-vigyorogtam gonoszan.
    -Castiel? Az ez a szemüveges fiú volt?-kérdezte míg át gurult a másik oldalamra és ott is felemelte a karom.
    -Nem. Ő csak egy régi ismerősöm... Castiel az akinek a feje hasonlít egy érett paradicsomra. Szeszélyes szegényke, és elég hülye is. Eleinte mindig csak lecsapolt, és tele voltam harapássokkal, de megszelídítettem.-nevettem el magam.
Ekkor ismét hallottunk kintről egy hatalmas csattanást, majd egy puffanást is.
    -Remélem azért egybe marad a kórház...-mondta a doki miközben az ajtó felé néztünk.
    -Remélem... Nos... Miután elbántam a Vörivel, találkoztam Suzuyával.-mondtam miközben lefeküdtem. Kezdtem libabőrős lenni. Egy száll melltartó nem melegít sokat...-Szóval, eléggé megnőtt a csa-- Szzzz...-szisszentem fel.
A doki éppen a hasam nyomta meg ami rettenetesen fájni kezdett.
    -Itt fájt?-kérdezte óvatosabban nyomva.
    -Igen... Igazából ezen az oldalt mindenhol fájt...

    -Értem. Vegyen mély és lassú lélegzeteket.-mondta, majd én ahogy mondta elkezdtem mély levegőket venni, és lassan kifújtam azokat. 

 Közben a bordáim alatt nyomogatott, majd fölment egész a sebig, ami valahol a szívem körül volt, mire erős fájdalmat éreztem, és nem bírtam kifújni a levegőt, ezért fuldokolva felültem gyorsan. A Doki azaz Dr. Roger csak óvatosan meg kocogtatta párszor a hátam, majd nehezen, de abba hagytam a köhögést. Remegve töröltem a szám, és szaporán vettem a levegőt. 

    -Nyugalom!-mondta.

 Fáradtan, és karikás szemekkel néztem rá, miközben lihegtem, és vártam mit mond.

    -Később folytatjuk. Rendben? Pár napig úgy is bent kell, hogy maradjon. 

    -Jó...-mondtam abba hagyva a lihegést.

    -Akkor pihenjen. Este még jelentkezem.-mondta, majd egy mosolyt még vetett felém, és megvárta míg felveszem a fölsőm. 

 Miután felvettem, én is felálltam, és elindultam utána.
    -Talán jobb lenne...-kezdte de intettem.
    -Jól vagyok.-mondtam, egy apró mosolyt vetve felé.
 Biccentett egyet, majd kinyitotta az ajtót, és kiment én meg utána. Dr. Roger elhaladt a folyosón, és csak nézett, de nem mondott semmit. Kidugtam a fejem, és óvatosan kilestem, mi is folyik kint pontosan. Nos ne számítsatok sokra... Amit láttam az annyi volt, hogy Castiel és Alexy kiütve ül a székeken. Alexynek csak egy dudor, de a Vörinek még egy monoklija is volt. *Szinte a lelküket is kilehelték, olyan volt...* Kérdőn néztem a többiekre és magyarázatot vártam. Molly csak aludt, neki dőlve a Vörinek.
    -Mi történt itt?-kérdeztem.
    -Alexy vissza akart menni hozzád, ezért muszáj volt leállítanom.-mondta Sammy.
    -A vámpír pedig... Kihallatszott a beszélgetésetek egy része, és pont hallotta amit róla mondtál, és be akart menni, idegesen, de ezt nem hagyhattuk.-mondta Maki.
    -Igen. És miután hallottuk tőled a részleteket, duplát kapott hogy jól aludjon.-vigyorgott Kentin.
    -De hülyék vagytok!-nevettem el magam.
    -De te így szeretsz minket, nem?-mosolygott Viola.
 Csak egy mosolyt vetettem én is feléjük, és bólintottam.
    -Gyere vissza megyünk.-jött oda Sammy, és fogta meg a hátam, miközben hajolt lefelé.
    -Mit művelsz?
    -Megfázol. Vissza viszlek! Amúgy is túl rövid a nadrágod!
    -Mi?-néztem le.
 Hát igen... Khm... Ez igen érdekes kórházi ruha!!!

 Amíg én zavartan néztem a ruhát és tűnődtem, miért ilyen, Sammy felkapott az ölébe.
    -HÉÉÉ! TEGYÉL LE!-mondtam zavartan.-Hallasz?!
    -Csak most utoljára...-súgta, míg sétáltunk vissza.
    -Mi?-kérdeztem én is halkan.-Mi az... hogy utoljára?
    -Nem most fogjuk ezt megbeszélni.-mondta, de ahogy ezeket a szavakat kiejtette rá se ismertem.
 Lerakott az ágyra, majd ahogy elhajolt, takarni próbálta az arcát. Elvette a kezeit, mire én felkaptam és megfogtam a pólóját. Döbbenten nézet, és nem ellenkezett mikor közelebb húztam. Nem néztem rá, csak fogtam, majd ránéztem. Ugyan olyan arca volt mint nekem... Tanácstalan, kérdéssel teli, és szomorú... Még mintha pár könnycsepp is ragyogott volna a szemében. Hirtelen elhatározással, ahelyett, hogy elengedtem volna, magamhoz rántottam és szorosan magamhoz szorítottam. Ő csak az ágyra térdelt és a karjait lógatva nézet előre.
    -Bármit is tervezel... Ismerlek...-mondtam remegő hanggal.-A fordítottját éred el vele! Ahelyett, hogy nyugalmat adsz, csak nehézzé teszel mindent. Ne csinálj semmi hülyeséget, és ne is hagyj el ismét... Kérlek...-mondtam, és a végén a könnyeim is folyni kezdtek.
 Éreztem a vállamra hulló meleg cseppeket, amik Sammytől jöttek. Lassan átkarolt és még szorosabban fogott, majd szipogni kezdett, és egy halkabb ordítás is elhagyta a száját.
    -Ígérd...Ígérd meg! Nem hagysz el többé!-mondtam.
    -Ígérem... Soha többé! Mindig melletted leszek! Ígérem, Ígérem ÍGÉREM!-mondta miközben mélyen a vállamba fúrta a fejét.
 Sammyt eltoltam kicsit magamtól, majd egy apró puszit leheltem a homlokára. Ő csak lehunyta a szemét, és szipogva várt. Mikor elengedtem hátrált pár lépést, és letörölte a könnyeit. Kentinék addig kint vártak, majd lassan bejöttek, és a látogatás idő végéig beszélgettünk. A két kiütött is lassan felkelt. Alexy egyből a nyakamba ugrott, és mondta, berácsozza az ablakom, és nem enged egyedül sehova, és hogy csak ő őrizhet majd... Castiel meg 1 óra múlva magához tért, és annyit mondott nagyon fáj a feje, és elvett párat a gyógyszereimből és lenyelte azokat. Egy kicsit utána dühöngött, azon amit mondtam, de a nyugtatók gyorsan hatni kezdtek. Ekkor szinte lelkizni kezdett, majd egy darabig rám akart mászni, azt mondva nincs más lány a terembe... Hát igen... Violától olyan jobb egyenest kapott, hogy ismét kifeküdt. Ezen csak nevetni tudtunk, míg szegény Viola pufogott. Úgy este 7-ig voltak bent velem, majd lassan mindenki elköszönt. Mollyt lefektettem a mellettem lévő ágyra, Castielt meg a lábánál fogva húzták ki a kórházból. Este ahogy Dr. Roger ígérte vissza jött, és megvizsgált ismét. Molly miatt nem szólt, majd miután végzett a vizsgálattal, leült az ágyamra és kicsit beszélgettünk még. Megmondom őszintén jól eset ez, mivel utálok kórházakban aludni. Még egy darabig égve hagytam a lámpát, és hol Molly-t hol a plafont néztem gondolkozva. Lassan leoltottam a lámpát, és lecsuktam a szemeim.

~Másnap hajnal 5:30-kor~

Nem bírtam aludni... Ez részben azért volt, mert Molly hol nyögött, hol pedig behorkolt 1x-2x... Plusz a fertőtlenítőszer és minden más illat sem hagyott nyugodni... Így hajnali 5-kor kipattantak a szemeim, és körbe nézve bizonyosodtam meg róla, hogy még a kórházba vagyok. Kikeltem az ágyból, és ami köntös a székemen volt magamra vettem. Belebújtam az ott hagyott papucsba, és elmentem mosdóba. A csapnál megmostam az arcom, majd megtörölközve vissza mentem a szobámba. Mikor befejeztem az arcom törlését, elvettem a törülközőt és kézbe vittem. Mikor beléptem a kórtermembe, nyitva volt az ablak, és Molly éppen kiakart mászni rajta.
    -Hé, hé hé héé!-dobtam el a törülközőt és rohantam az ablakhoz.
 Ő észre vett és megijedve elkezdett hátra dőlni. Elkaptam a karját, és egy darabig még kifelé lógott, majd egy nagyobb lendülettel vissza rántottam. Mind a ketten a földön ültünk, Ő engem nézet én pedig szaporán vettem a levegőt, és fájdalmasan a sebem helyét fogtam. Csöndben ült és várt, én meg vettem pár nagy levegőt és "lenyugodva" ránéztem.
    -Megőrülték?!-kérdeztem mérgesen ránézve.
    -Én őrültem meg? Te ugrottál utánam!
    -Mert ki akartál ugrani! Ez őrültség? Hogy nem akarom hogy megsérülj? Azt hittem tegnap már lenyugodtál...
    -...-nem mondott semmit, csak durcásan elfordította a fejét.
 Kifújtam magam, majd felálltam és becsuktam az ablakot.
    -Az ajtón is távozhattál volna. Nem kell az ablakon kimenned. Ha tettem ellened valamit, akkor menj ki az ajtón nyugodtan, nem tartalak vissza.-mondtam fájdalmasan, majd vissza sétáltam az ágyamhoz és leültem rá.
 Nem mondott semmit, csak felállt és leült a "saját" ágyára. Egy darabig így ültünk csöndben, majd megelégeltem ezt, és fájdalmasan felálltam, és átsétáltam az ágyához. Leültem mellé, majd csöndben vártam. Nem mondott semmit, csak ledőlt és befordult a fal felé.
    -Molly figyelj... Ne haragudj, ha megbántottalak valamivel. És azt hogy elfelejtkeztem rólad borzalmasan sajnálom! Azt hittem tegnap megbocsátottál! Mit tegyek hogy...
    -Nem haragszok rád!-vágott a szavamba.- De nem maradhatok melletted... Veszélyben lennél... Kérlek ne-- MIT MŰVELSZ?-fordult meg a mocorgásomra.
    -1.Nem hallgatlak tovább. 2.Ezt már mondták nekem, és nem jött be, és 3.álmos vagyok. Menj arrébb!
    -Miért nem jó a saját ágyad?!
    -Mert az hideg, és egyedül utálok kórházba lenni, és mert nem akarom, hogy ismét megpróbálj elszökni.-feküdtem be mellé.
 Mollynak tűz vörös lett az arca, majd inkább elkapta azt és a falat bámulta. Óvatosan átkaroltam a hasánál, majd egész közel hajoltam a füléhez.
    -Nem szabadulsz tőlem. Szerintem törődj bele, hogy úgy is melletted maradok. Még ha meg is halok.-suttogtam.
    -Nina...Köszönöm...-jelent meg egy mosoly az arcán, majd ő is megfordult így arcom kezdte nézni.
 Ettől én jöttem zavarba, majd elkaptam a tekintetem, mire elnevette magát. A megfogta a kezem, és mosolyogva lehunyta a szemét. Ettől én is elmosolyodtam, és lehunytam én is a szemem.

 Körül-belül 5 órát aludhattunk még, mikor látogatóink jöttek. A látványtól ledöbbentek, de nem tudom miért, mire felkeltünk.

    -Sss! Mi van már?-kérdeztem álmosan kinyitva a szemem.
    -Mit csináltok?!-kérdezte kiakadva Sammy.
    -Minek tűnik?! Nyuszikat faragunk a lábunkkal, majd szépen csukott szemmel megdobálunk mindenkit. SZERINTED MI A HÓHÉRT CSINÁLUNK?-kérdeztem kiakadva.
    -Jó, jó nyugi...-emelte fel a kezét védekezően.
    -Neked mi bajod?!-néztem Alexyre, aki egy zacskót szorongatott és ki-be fújta a levegőt.
    -Túl...-kezdte.
    -Mi?-kérdezte Molly kérdőn.
    -Túl... Cuki... Ninaaa.~ugrott a nyakamba.-Olyan édesen aludtál~.
    -Kész, feladom. Soha se értelek meg.-mondtam unottan, és hagytam hogy ölelgessen Alexy.
    -Ch...-nevette el magát Molly.-Milyen elevenek vagytok!
    -Ők mindig...-sóhajtott egyet Sammy majd elmosolyodott.
    -Figyelj... Sajnálom ami a tornateremben történt...-kezdte zavartan Molly.
    -Nincs semmi baja, így nincs miért haragudnom. Végül is te segíteni akartál neki.-mondta rá nézve.
    -De tudod... Miattam hülyültél be... De nem akartam ekkora hülyeséget csinálni!-mondta Molly zavartan
    -Tudom, hogy te voltál. Mármint azt tudtam, hogy a "maszkos" gyerek okozott mindent.
    -Nem te vagy a maszkos gyerek?-mosolyodott el Molly.
    -Áh, majd kitalálok mást.-mosolyodott el Sammy is.
    -Oh... Ha már mind itt vagytok, valamit mondanom kell.-mondtam eltolva magamtól Alexyt.
 Mindannyian rám néztek, mire eléjük álltam, és elmondtam amin gondolkodtam este. Ahogy gondoltam, nem nagyon tetszett az ötletem nekik. Alexy akadt ki a legjobban, és az előző "boldog, és cuki, meg elolvadok" aurája eltűnt, és "szigorú és kegyetlen" lett... Alig akart végig hallgatni...
    -Szó sem lehet róla!-állt fel az ágyról, és villámokat szórva nézet rám.-Majdnem meghaltál! És még képes vagy...
    -Mire? Nem haltam meg! Akkor miért lenne baj?
    -Nem engedem, hogy beköltözz máshova, ahol nem fogom tudni mi van veled!
    -Nem vagyok már gyerek Alexy! Ha akarok nem kell veled élnem!
    -Azt mondtad nem haragszol Sammie-re! Akkor minek variálsz?!
    -Nem is haragszok rá! De egy darabig, nem akarok...-kezdtem bele, de inkább kifújtam magam, és máshogy közelítettem meg.-Figyelj. Minden nap látnál a suliban, úgy is! És nem örökre akarok elköltözni. Kell egy kis idő, hogy felfogjam mi is történt, és átgondoljak pár dolgot!-néztem Sammyre.
    -Szerintem jogos amit mond. Nem lehet belőle gond.-mondta Sammy.
    -Jól van, akkor téged paterollak ki!-nézet rá idegesen.
    -Hé!-állt fel hirtelen.
    -Azt már nem! Sammy marad ahol van! Ha őt elküldöd, engem többé nem látsz!-kezdtem ideges lenni.-Ne legyél már ilyen gyerekes! Nem hogy örülnél, hogy nem kell Sammie-től védened!
    -Tőle már nem kell, de benne még nem bízok eléggé!-mutatott Mollyra.
    -Hát pedig meg kell. Ha még látni akarsz főleg! Nem ártott neked semmit! Így nem értem mit hisztizel! Ha Mollyba nem is, bennem bízhatnál, hogy nem lesz semmi gond!
    -Nem most volt az első esett, hogy meghaltál majdnem!-jött közelebb és úgy nézet le rám.-Ezek után csodálkozol, ha még...-kezdett bele, de elharapta amit akart.
    -Mond ki! Mond csak ki! Amire gondolsz!-mentem én is közelebb.-Mond ki, hogy nem bízol bennem se!
    -Egy szóval se állítottam! Attól még hogy a fejemben kutakodsz...
    -Nem kell bele másznom a fejedbe, hogy tudjam, nem bízol bennem, ezért kezelsz szarosként! Mond ki inkább!
    -ELÉG! Igen, nem bízom benned! Most jó? Boldog vagy? Kimondtam! De te magad, is sok okot adsz, hogy ne bízzak benned eléggé! Csodálkozol? Minden lépted figyelnie kell valakinek! Semmire se vagy képes egyedül! És tudod miért?! MERT GYENGE VAGY!-bökött a mellkasomba, mire hátrébb léptem.
    -Ezt gondolod rólam?! Akkor minek erősködtél, hogy jöjjek ide?!
    -Azt hittem...
    -Mit hittél?! Alex, elegem van ebből. Hogy folyton rajtam lógsz! Nem hagysz élni! Hagyj már végre békén!-ordítottam.
   *Megjegyzés: Nina csak akkor hívja Alex-nak Alexyt, ha nagyon haragszik rá, vagy utálja. Ezt Alexy is pontosan is tudja, hogy ez ilyenkor mit is jelent.*
    -Tudod...Ha már az elején őszinte lettél volna, és elmondod, mi ez a hely, ez az iskola... És hogy képességeik vannak...Akkor talán, TALÁN nem lettek volna a balhék ami miatt főt a fejed. De te nem mondtad, el így nem tudtam mire felkész--a mondandóm nem bírtam befejezni *amúgy se lett volna értelme*, mivel egy hatalmas csattanás, és egy kéznyom landolt az arcomon.
  Molly és Sammy felpattantak, és csak figyeltek, tátott szájjal. Én hátráltam pár lépést, hogy megbírjam tartani az egyensúlyom. *Nem kis ütést kaptam, csak azért.* Az arcom fogva néztem hitetlenkedve Alexyre. Ő csak velem szemben állt, és lenézően nézett rám. Nem láttam... Nem ismertem rá... Ami a szemében ragyogott, nem Alexy-s volt. Megtelt könnyel mind két szemem, de nem vettem le róla a szemeim.
    -Nincs jogod, hibáztatnod! Te is jóval benne vagy, minden ami történt... Te kezed is benne vagy, és ne is próbáld az ártatlan bárányt játszani. Ha ellenkezni akarsz, gyerünk csináld csak!-fogta ökölbe a kezeit, és remegve a dühtől, vagy valami mástól mondta.-Ne gyere utána hozzám sírva! Ha netán megsérülnél. És még valami!-jött közelebb egy lépést, mire én hátráltam.-Szabad kezet akarsz? Megkapod! Mától a magad embere vagy, és nem érdekel mi történik, hiszen, én megmondtam, hogy egyedül nem vagy képes megvédeni magad!-mondta, majd sarkon fordult és elhagyta a kórtermem.
    -Alexy vár..-indult utána Sammy.
    -Hagyd!-szóltam utána.
    -De hát! Vissza hozom, és megbesz...
    -Hagyd... Nem akarom...-kezdtek el folyni a könnyeim, és térdre esve ültem le a földre.
    -Nina!-térdelt mellém Molly, és átkarolt.
    -Ő nem az az Alexy akit ismerek!-mondtam szipogva.-Valami történt vele...
    -Ne törődj vele!-mondta Molly.
 Szorosan Mollyhoz bújtam, majd átölelve őt zokogtam. Sammy vissza jött és letérdelt mellénk, de nem szólt, csak a vállamra tette a kezét.
  Hosszas csönd, illetve a zokogásom hangját megszakítva megszólaltak.
    -Jobb most már?-kérdezte Molly még mindig magához ölelve.
    -Azt hiszem...-hajoltam el a szemeim megtörölve.
    -Mi ütött belé?-kérdezte Sammy.
    -Ha én azt tudnám... Veled jött! Nem volt már akkor is furcsa?-kérdeztem rá nézve.
    -Nem vettem észre..
    -Lehet, hogy pihenésre van szüksége.-mondta Molly.-Lehet.. Ő is úgy gondolta mint te, hogy máshoz kéne menned, csak nem merte elmondani...
    -De akkor mi baja lett?!
    -Nem tudom... Ez csak egy feltételezés!
    -Ha akarod beszélek vele.-ajánlotta fel Sammy.
    -Nem kell... Holnap, elhoznátok együtt a cuccaimat? Nem az összeset, csak párat, és átvinnétek hozzád?
    -Biztos vagy benne? Nem lesz ennél is nagyobb gond?
    -Nem érdekel! Ezek után főleg nem maradok ott. Elmondom vagy leírom, hogy pár dolgot hol találtok, amire biztos szükségem lesz.
    -De...
    -Semmi de! Eldöntöttem. Mollynál fogok lakni egy darabig. Már ha nem baj neked.-néztem rá, mire megrázta a fejét.
 Bólintottam egyet, majd felálltam, és egy papírt és tollat keresve leírtam a dolgokat.
    -Tessék, itt a kulcsom. Ha végeztetek hagyjátok ott, vagy maradjon nálad Sammy.-adtam át a cetlit, és a kulcsom.
    -Alexy szerinted mit fog tenni?
    -Semmit... Ha ennyire ideges, mindig elmegy valahova. de ha otthon is van akkor nem fog veletek törődni, vagy ti ne törődjetek vele. Táskákat az ágyam alatt találtok.
    -Ha végeztünk vissza jövünk!-mondta Molly.
    -Rendben... Sok sikert.-mondtam majd leültem az ágyamba.
Elmentek, és én meg egyedül maradtam. Össze húztam magam, majd a térdeimre hajtottam a fejem, és ismét elsírtam magam.
    -Kopp-kopp. -jött egy hang az ajtótól.
Oda kaptam a fejem, és egy gyatra mosollyal néztem az illetőre.

~Molly és Sammy szemszöge *igen jól olvasod :D *~

    -Szerinted?-kérdeztem Sammy-től miközben a földet néztem.
    -Hm?
    -Helyes, hogy közbe avatkozunk?
    -Nina kért meg rá. Ez nem számít közbe avatkozásnak. Csak segítünk az egyikőjüknek.
    -Értem...de... Hagyjuk...-gondoltam meg magam és inkább csöndbe mentem Sammie mellett.
 Mikor a házhoz értünk, Sammie berakta a zárba a kulcsot, és elfordítva azt bementünk. Ninának igaza volt, nem volt itt senki. Üres volt a ház. Bementünk a szobájába, majd elővetünk pár táskát, és pakolni kezdtünk. Amiket Nina felírt + a  fehérneműket én pakoltam, Sammie meg minden mást. Mikor végeztem az enyéimmel hátra fordultam, és Sammie-t kezdtem figyelni. Az ágya mellet állt, és egy plüsst fogott a kezében.
    -Mi az?-mentem közelebb.
    -Nem is tudtam, hogy megvan még neki...-mondta egy halvány mosolyt mutatva.
    -Miért ez mi?
    -Ez...? Ez az első ajándéka tőlem, amit még általánosban adtam neki...-mosolygott majd vissza rakta a párnára.
 Én megfogtam, és gondolva egyet beraktam a táskába, mire kérdőn nézet.
    -Fel van írva.-mutattam a listát, amin rajta szerepelt: "A párnámon lévő plüss, minden este azzal alszom"
 Sammie elolvasta, majd pár könnycsepp jelent meg az arcán és elnevette magát.
    -Nina... Nem tudja mennyit jelent ez nekem..-törölte a szemeit.

~Vissza Ninára~

    -Mi szél hozott?-kérdeztem, elkapva a tekintetem.
    -Ne aggódj, láttalak már sírni.-mondta, miközben zsebre tett kézzel besétált és leült a székre ami az ágyam mellett volt.
    -Mikor?
    -Mondjuk akkor, mikor futva belém jöttél a parkba. Akkor is éppen bőgtél. És akkor se én voltam a hibás.-tette hozzá.
    -De máskor is sírtam miattad. Ne feledd hányszor csapoltál már le! Az se volt éppen jó érzés!
    -Valld be hogy igazából élvezted!-vetett egy széles mosolyt felém Castiel.
    -Nem vagyok Mazochista!-akadtam ki.
    -Biztos?-vigyorgott még mindig.
    -...-már válaszolni készültem, de inkább nem tettem, és a takarómba markolva a számba haraptam.
    -Jól vagy?-kérdezte.
    -Miért ne lennék?-kérdeztem remegő hanggal.
    -Mondjuk, mert nem vágtál vissza...
    -Mond csak... Mi... hogy van az hogy nem tépjük egymást?-kérdeztem ismét rá nézve.
 Ő csak komoran nézett rám, és nagyon gondolkozott.
    -Látom fen van! És már látogatója is van!-jött be Dr.Roger.
    -Jó reggelt..-mondtam zavartan.-Vizsgálatok?-kérdeztem.
    -Most nincs sok, inkább a gyógyszerek. A barátja maradhat ha akar.
    -Nem, nem terveztem sokáig lenni...
    -Ne tűnj el! Gyere vissza majd kérlek!-mondtam.
 Ő ledermedt, majd hezitálva bólintott egyet, és kimenve becsukta az ajtót.
    -Hogy érzi magát?
    -Mint akin átment egy úthenger...-kezdtem kibújni a fölsőmből.
    -Ne. Nem kell levennie most.
    -Oh.. Akkor mit vizsgál?
    -Csak húzza feljebb, megnézem csak.
    -Rendben.-mondtam, majd felhúztam addig a pólóm, és a doki megnézte.
    -Ha most nem vizsgál meg akkor...?-kérdeztem.
    -Hallottam, hogy össze veszett a bátyjával, és jöttem megnézni jól van-e. De már van társasága úgy látom.
    -Csak ezért?-kérdeztem.
    -Igen! De ha bármire szüksége van csak szóljon. Oh még valami. Tessék!-nyújtotta át a tőrt ami múltkor kiverte az ablakot.
    -Ez hogy..?-néztem döbbenten.
    -Mikor behozták a ruhájában volt. Gondoltam kell majd önnek.
    -Köszönöm!-mosolyodtam el a dokira, majd elvettem a tőrt.
    -Vissza hívjam a barátját?
    -Igen ha még kint van.-nevettem egy aprót.
    -Később még vissza nézek. Addig pihenjen.-mondta majd kiment.
Pár pillanat múlva Castiel jött be, és becsukta maga mögött az ajtót. Megállt az ágyam mellett majd megszólalt.
    -Korábban azt kérdezted, hogy van az, hogy nem tépjük egymást?
    -Igen.
    -Tudod, vannak olyan dolgok amiket soha se fogunk megtudni vagy megérteni.
    -Ebben igazad lehet!-gondolkodtam el rajta.
    -Nekem sok mindenben igazam van Deszka!-mondta hatalmas vigyorral.
    -Ahogy azt se fogom megérteni miért Deszkázol, és a hatalmas egoizmusod!-nevettem el magam.
    -Miért marasztaltál?-kérdezte komolyan.
    -Én magam se tudom... De van valami amit kérnék.
    -Kérnél valamit tőlem? És mit?
    -Hát ez az! Őrültnek nézel majd ha elmondom...
    -Kezdek kíváncsi lenni.-vonta fel az egyik szemöldökét.
    -Nem könnyű kimondani, tudod?
    -Nyögd már ki!
    -Ígérd meg, hogy megteszed!
    -Az attól függ, hogy mit!?
    -Ígérd meg!
    -Ch...jól van. Mond már, mit akarsz?!
Nem bírtam megszólalni, ezért inkább megfogtam a tőrt, és belevágtam a karomba. A vér hamar elkezdett folyni a sebből, és végigfolyt a csuklómon, majd a karomon is. Castielnek elkerekedett a tekintete, majd befogta az orrát és hátrébb lépet párat.
    -Mit...művelsz?-kérdezte, remegő hanggal.
    -Ne haragudj... Erre akartalak kérni...
    -Mi..ért?-engedte el az orrát, majd a illat miatt térdre rogyott.
    -Az okban, én sem vagyok biztos... De... Kérlek...
 Castiel csak lihegett, és figyelt.
    -Ugye...tudod..-nyelt egyet karikás szemekkel.-ha most...elkezdem... nem fogok leállni...még ha arra..is kérsz...-harapott a szájába.
    -Nem foglak leállítani... Most nem...
 Minta csak erre várt volna, lábra állt és megfogva a karom, a csuklómba mélyesztette hófehér agyarait. A fájdalomtól, becsuktam az egyik szemem, de nem sírtam. Nem akartam elrántani a kezem, és nem is féltem. Hallottam minden egyes kortyát.. Ahogy csengett a fülemben. Ez egyszerre nyugtatott meg, és szörnyedtem el magamtól. Castiel abba hagyta az ivást, majd elemelte a fejét a kezemtől. Lihegett párat és nem nézett rám.
    -Sajnálom... De egyben köszönöm is...-mondtam, majd csak arra figyeltem fel, hogy Castiel remegni kezd.
    -Még...Még... MÉG!-mondta, majd "rám vettette" magát és a fejemet megfogva beleharapott a nyakamba.
  Egy apró alig hallható nyögést adtam ki, és fájdalmasan néztem rá. Ő csak belemarkolt a hajamba, és a derekam is átfogva ivott tovább. Felmászott az ágyra, és az egyik lábával ez enyéim közé furakodott.
    -Ca...Castiel...-mondtam bele kapaszkodva a pólójába össze szorítottam a szemem.
 A kortyok nagyobbak voltak, és hangosabbak, amitől én is nyeltem egyet. A hajammal játszani kezdett, és apró mozdulatokkal, babrálta a tincseimet, amiket az ujjaira csavart.
    -Milyen érzés?-kérdezte elhajolva.-Így akartál érezni?-nyalta meg a nyakam, mire ismét egy halk nyögést adtam ki. -Tettszik nem igaz?-kérdezte, miközben rubint vörösen izzottak szemei.-Folytassam?-kérdezte szórakozottan.
    -Megmondtam, hogy nem foglak leállítani!-mondtam határozottan.
    -Ritkán lehet téged ilyennek látni Deszka. Kedvem van, az egész testedbe bele harapni, és kiszívni, nem csak a nyakadból.
    -Folytasd inkább, ha annyira akarod.
    -Az engedélyed nélkül is megtettem volna.-hajol ismét közelebb, és megnyalta a nyakam ismét.
Éppen, hogy csak belém mártotta az agyarait ismét, kopogás jött az ajtó felől, és az egyből ki is nyílt.
    -Megvannak a leletei..-jött be Dr. Roger.
 Az érkezésére mind a ketten oda kaptuk a fejünk.

 A doki döbbenten nézett minket, majd elejtette a táblát amit fogott. Hol engem, hol Castielt figyelte, és nem tűnt éppen vidámnak. Castiel leugrott az ágyról, és megtörölte a száját, én meg a kezem rejtegettem és a nyakamhoz is oda kaptam zavartan.
    -Maguk meg... Mit művelnek...?
    -...-mind a ketten csöndben néztünk magunk elé.
    -Ez...ez egy kórház, az ég szerelmére! Nem pedig valami vérszívó hely, vagy egy sikátor!-mondta idegesen, mire lesütöttem a szemem.
    -Van mentségük?! Vagy hívjam a rendőröket?-kérdezte karba tett kézzel.
    -Várjon! Minden az én hibám!-mondtam azonnal.-Én kértem meg rá!
    -Értem... Nem elég hogy pár napja még kómában feküdt vérvesztességgel, de most már kiéli beteg vágyait is.
    -Azért nem kell ennyire...-kezdett bele Castiel de a doki rá nézett.
    -Azt ajánlom, kölyök, most húzd el a csíkot, vagy rád kihívom a nemesek tanácsát, és akkor nem lesz számodra holnap!
 Castiel rám nézett még egyszer, majd engedelmeskedve elhagyta a kórházat.
    -Maga pedig..
    -Ő nem tehet semmiről! Ellenkezett is!
    -Ez nem mentség. Tudja, hogy más vámpírok is vannak itt? És ha megérzik a vért, mi lesz maga szerint?
    -Sajnálom...-gyűrtem a takarom.
    -Nézze... elhiszem, hogy sajnálja, de ezért fel kell hívnom, az illetékest aki most magáért felel. Vagyis a bátyját.
    -NE! Kérem, ne szóljon erről senkinek!
    -Miért ne?
    -Mert nem tudnék a szemükbe nézni.
    -Erre korábban kellet volna gondolnia.
    -Így is haragszik rám a bátyám, ezek után végképp annyi lenne nekem! Kérem ne tegye ezt velem! Ne szóljon erről senkinek! Kérem!
  Mélyen a szemembe nézett, majd egy hatalmas sóhajt vett.
    -Köt az orvosi titok tartás...-mondta.
    -Köszönöm!-mosolyodtam el.
    -De akkor a sebét begyógyítom, és kap új lepedőt is.
    -Rendben.
A doki beforrasztotta a sebem, majd ami véres lett, azt kicserélték, így mikor Molly-ék vissza értek semmi nyoma nem maradt a Castiellel történtekről. A doki közölte, hogy holnap már mehet is haza, ezért amim volt össze csomagoltuk. Este még megvizsgált, és egész végig csöndben volt, és feszült volt a hangulat. Másnap reggel 9-kor pedig már ki is jelentkeztünk, és a táskáimmal a kezemben, baktattam a taxihoz, amit Molly rendelt oda. Beszállva a kocsiba még vissza néztem a kórházra, majd kizártam a hideg decemberi levegőt és becsuktam az ajtót.

35.fejezet

 2. Évad
 Lehull a lepel
  

 „Üdvözlök mindenkit ^^ nagyon örülök, hogy idáig eljutottunk, és hogy vagytok, kik olvastok. Ha nevezhetem így ez a 2.évad 1(!!)része. Soha nem hittem volna, hogy lesz második évadom! Nos, nem akarok hosszú előszót, de szerintem ez a helyzet most megköveteli. Mivel mindenki tudja mik történtek, mi volt az előzmény, így nem Nina szemszögéből lesz(nek) a történés. *Ki hitte volna mi?! :o* DE mielőtt még hülyének néztek, hogy ez egyértelmű, hozzá tenném, nem szánok Nina fejében se mászkálni ismét, elég volt belőle szerintem. A különleges szereplő akinek most a szemszögéből fog minden történni *persze lesznek cserék is* a „Srác” néven ismert szereplő. És még mielőtt jönnének a kérdések, miért az ő szemszögéből, miért nem Sammy, vagy máséból, vagy hogy ki is ez a karakter lenyugtatom a kedélyeket, hiszen minden kiderül J *Van nálam bármi is ami nem derült ki? >.> , ha tudtok olyat ostromoljatok hozzászólásban, hisz eszem néha mint az aranyhalé, és sok mindent én is elfelejtek* 1 szó, mint száz. Jó szórakozást a fejezethez, és remélem tetszeni fog. Jó olvasást <3 by.Szerk~”

 A démon dühösen támadt felénk, és a kardját felém irányította. Nem tudtam mihez kezdjek, mire Nina elém ugrott, széttárt karokkal, engem ellökve.  Kinyitottam a szemem, és rémülten néztem rá. Leesett a szemüvegem, és tisztán láttam ami előttem volt. Tátva maradt a szám, és szaporán vettem a levegőt, miközben patakokban folytak a könnyeim. Vér dobogott a fülembe, és láttam ahogy tátog. Felém. Mikor leolvastam ordítani kezdtem a nevét. Előre fordult és a Szörnyeteggel nézet szembe, aki elfehéredve sopánkodott. Kiszedte magából a kardot majd elindult felé. Én még mindig csak ordítottam, miközben remegtem. Azt hittem álmodok, hogy ez csak egy rossz vicc. Hogy nem történik meg, és ismét felkapja a démon őt, és elviszi valahová, ahol ismét látom a mosolyát. De rá kellet jönnöm, hogy ez a szőrnyű valóság. Nina elterült a földön, és csak piroslott alatta a parketta.  Elakadt a lélegzetem. Tátogni kezdtem mint egy hal, és semmi hang nem jött ki a torkomon. Minden porcikám remegett a dühtől, és a félelemtől. A számba harapva figyeltem előre, ahogy a démon hátrébb lépked, és remegve megáll. Ökölbe szorítottam a kezem, majd erőt véve magamon felálltam.

    -NINAA!-kiáltottam felé rohanva.

 Oda érve mellé letérdeltem, és megfordítottam. Az arca fehér volt mint a frissen leesett hó, csak a piros vér adott neki színt ami a szájából folyt lefelé a nyakán keresztül. A ruhája, a haja, a teste… vörös volt és ázott a vértől. Rengeteget vesztett. Megfogtam és feljebb emelve a fejét, és a vállait az ölembe vettem. A fejét nem tartotta, hátra csuklott a kezemre. Oda hajoltam a mellkasához, és zakatoló szívvel hallgattam. Pár perc múlva ismét folyni kezdtek a könnyeim, és elkerekedett szemekkel szorítottam magamhoz, egyet ordítva. Szemei csukva voltak, és a mellkasomhoz döntöttem. Míg Ninát szorongattam, a démon kicsit magához térve megmozdult felénk.

    -Ni…-

    -KI NE MOND A NEVÉT, SZÖRNYETEG!-ordítottam rá.

Megdermedt ismét, és megállt. Nem törődve vele leraktam a földre a fejét, és széttéptem a fölsőjét. A szétszakadt fölsőjének egy részét szorosan a sebnek nyomtam, majd körbe kötöztem. Levettem a pulcsim majd ráadtam, és felhúztam azt neki. Fölemeltem, és az ölembe vettem a testét, majd nem törődve a démonnal elkezdtem kifelé rohanni. Felrohantam az emeletre észrevétlenül, majd az orvosiba betörve raktam az ágyra.

    -SEGÍTSEN!-ordítottam el magam.

  A nővér rémülten nézet ránk, majd miután meglátta Ninát, és a rengeteg vért azonnal ott termett mellettünk. Látta, hogy sokkos állapotban vagyok, ezért nem nagyon kérdezősködött. Átnézte, párhelyen megérintette, majd miután levette azt a szteto izét a nyakából rám nézet.

    -Sajnálom… Nem tudunk rajta segíteni… Nincsenek eszközeink ilyesfajta beavatkozáshoz.

 Tágra nyílt szemmel néztem, majd az asztalra csapva, és leverve pár gyógyszert ismét felkaptam és kifelé rohantam vele. Idő közben kicsöngettek, és rengeteg diák jelent meg a folyosón. Mindenkinek neki mentem, amiért kérdő tekinteteket kaptam. De nem álltam meg.

    ~Életben van! Még életben van! Nem hagyom meghalni!-mondtam magamba, mikor neki mentem annak az embernek akit mindenképp elkellet volna kerülnöm.

Ő utánam fordult, és ordítani kezdett.

    -ÁLLJ!-kiáltotta Alexy.

Kinyílt egy terem ajtó, majd egy tanár lépet ki rajta. Annak is neki mentem, mire az hátrébb lépet és kérdőn nézet le ránk.  Viktornak elkerekedtek a szemei, majd elejtette a könyveket. Gyorsan rohanva kikerültem őt is, és a kijárat felé igyekeztem. Már előttem volt az ajtó, és mögöttem kettő üldöző. Bezárult előttem az ajtó, és Viktor karba tett kézzel állt előtte.

    -Hova hova?-kérdezte idegesen.

Cselekednem kellet! Tudtam ha megállok Nina nem éli túl. Ezért nem törődve a következménnyel, a szabályokkal, a meghágással…

    -EL AZ UTAMBÓL!-üvöltöttem remegő hanggal, majd egy tornádót irányítva felé kirobbantottam az ajtót.

 Átfutottam az udvaron miközben magamhoz szorítottam, majd ki a kapun és már el is tűntem. Minden piros zebrán átfutottam, és egy pillanatra se álltam volna meg. Az se érdekelt, hogy megfagyok, csak azzal törődtem, ő maradjon életbe. A könnyeim folytak, és csak az az utolsó mondta játszódott a fejemben amit mondott. „Köszönöm” Ez volt az utolsó dolog amit mondott nekem…

    -Idióta… Majd akkor köszönd meg, ha jobban leszel!-rohantam tovább, de már megláttam a célt. A kórházat, ahol megmenekülhet. Felvittem a különleges osztályra, majd a recepción megállva vele zokogva, és lihegve megálltam.

    -Segítsenek! Haldoklik!-mondtam ki nagy nehezen.

A hölgy azonnal cselekedett, és hozott egy hordágyat, majd két férfi kivette a kezemből és elrohantak vele. Még láttam ahogy a lélegeztető maszkot felrakják rá, majd bekanyarodtak egy terembe és eltűntek. A fölsőmön a vére piroslott, ahogy a kezemen is. Remegve figyeltem, majd elindultam arra amerre ők is mentek.

    -Várjon! Nem mehet oda!-mondta a recepciós.

    -De muszáj… Tudnom kell…-mondtam még mindig szapora lélegzettel.

    -Értem én, de akkor se lehet! Itt kell maradnia és várnia.

    -De…-kezdtem bele, de a lábaim nem bírtak megtartani, és a recepciós pultba kapaszkodva összecsuklottam.

    -Uram! Uram!-rohant hozzám a nő, mire lehunytam a szemeim.

Mikor kinyitottam a szemem, már egy székben ültem, és a recepciós nő ült mellettem.

    -Áh, magához tért?

    -Mi történt?-fogtam meg a fejem, majd elvettem a vizet amit felém nyújtott. -Köszönöm.

    -A stressztől és a kimerültségtől elájult. Nem vizsgáltuk meg, de ha megengedné…

    -Nem! Velem minden rendben! A barátomon segítsenek! Nagyon fontos nekem és nem akarom elveszíteni…

    -A barátja… már műtét közben van…

  Tágra nyílt szemekkel néztem rá, majd elejtettem a poharat.

    -Milyen műtét?!

    -A vágás… Csonttörést is szenvedett miatta, és a vérveszteséget is pótolni kell. Már a testvér kórházból minden segítség megjött.

    -Milyen segítség?!

    -A barátja testében sokkal kevesebb vér volt így is a kelleténél, és a vérveszteség amit a vágás okozott eleve halálos lett volna, ha nem vesz be tablettákat. A tabletták meggátolták a halált, de se regenerációt, se semmi mást nem okoztak. Ezért átrendeltünk kiváló orvosokat. Most már minden rendben lesz.-nyugtatgatott.

    -Milyen tablettákról beszél?

    -A barátnője, vagyis a beteg… tudja milyen képessége van?

    -Hallottam felőle…-mondtam bizonytalanul.

    -Ő egy energiavámpír, és megvan benne a telepatikus képesség és Scrap. Érthetőbben agykontrol a fő képessége, és minden más ami kapcsolódik egy kicsit hozzá. És ennek a fajnak ritkán készítenek tablettákat, de a szervezetében találtak más fajtát. Démonoknak fejlesztett erő csökkentő tablettákat vett be. Szerencséje volt, mert nem vissza hatást csinált, hanem meggátolta valamennyire a vérveszteséget, és úgymond hidratálta a testét. Ez megmentette, különben a vágástól azonnal meghalt volna.

 Elakadt még a szavam is. Nina bevett tablettákat… Már ismét éreztem a könnyeimet, és szipogni kezdtem.

    -De,-kezdett bele a nővér.- tudja miért nem halt meg?-kérdezte, mire ránéztem.-Maga. Magának köszönheti hogy életben marad. Ön mentette meg valójában.-mondta lágyan.

 A számba haraptam, majd ismét patakokban folytak a könnyeim. A nővér rátette a kezét a vállamra, és végig simított rajta, majd felállt és elment.

    -Nem…-kezdtem suttogva.-Nem én mentettem meg… Én okoztam majdnem a halálát. –fogtam a fejem, és csak szipogtam a kihalt folyosón összegörnyedve. 

*Eközben az iskolában*

     -HOVÁ LETT?!-rohant ki az ajtón Alexy.

  Ideges volt, és csak ökölbe szorított kézzel fordult körbe-körbe.

     -Ha én azt tudnám.-ültem fel, és a fejem fogtam.-Minden esetre…-álltam fel.-Ha megtalálom kibelezem.

     -Remélem most arra a köcsögre gondolsz, aki vitte! –nézet rám villámokat szórva.

     -HÉ! Tiszteletet. Leszarom a helyzetet, de te akkor is a tanároddal beszélsz!-ropogtattam ki a nyakam.

     -Leszarom!-lépet közelebb.

     -Mond még egyszer!-húztam résnyire a szemem.

     -Ide figyeljen!-fogta meg a gallérom.-Tudtommal maga egy kicseszett Démon! És nem hiszem, hogy ennyivel elintézhették magát. Ergo, NEM IS AKART CSELEKEDNI. HAGYTA ŐKET ELFUTNI.

     -Alaptalanul vádaskodsz kölyök!-mondtam lenézően.

     -MERT’?

     -Tudom hova tartanak.

     -Mi az… MÉGIS HOVÁ?!

     -Még egyszer kiabálj velem, és itt helybe ketté téplek, szaros. Tiszteletet, bármilyen is ez a rohadt helyzet. Amúgy, ha kicsit is gondolkodnál, magadtól rájönnél. Hova vinnél egy haldoklót?!

 Alexy elkerekedet szemekkel nézet rám, majd egy kisebb töprengés után elengedett, és kirohant a suliból. A hajamba túrva igazítottam meg a gallérom, majd elővettem egy szál cigit, és bekaptam a végét. Már éppen rágyújtani készültem, mikor oldalra fordítottam a fejem, és megláttam a tornaterembe térdelve. Kivettem a cigit a számból, majd eltéve elindultam felé.  A terem ajtaja bevolt törve. Mikor beléptem elképedtem.  A fal, a parketta, és Sammy is véres volt. Közelebb léptem hozzá, de semmi mozgást nem mutatott. Csak ott térdelt, és a kezei a füleire tapasztva. Lejjebb hajoltam, majd óvatosan, de a vállára tettem a kezem, mire össze rezzent és felnézet rám. A szemei elkerekedve, pupillái össze szűkülve, és teljesen le volt izzadva. Szaporán vette a levegőt, és remegve figyelt rám. Én csak egy grimaszt vágtam először, majd letörölve azt megszólaltam.

     -Mi történt?-kérdeztem.

     -Én…én…én…-kezdett bele.-Én…

     -Vegyél egy nagy levegőt! Utána mond, mi is történt itt.

     -Nem…megy…- nézet üveges szemekkel maga elé.

     -Itt történt?!

  Nem válaszolt, csak egy aprót bólintott.

     -A kölyökkel?

Egy nagy szaggatott levegőt vett, és halottam, ahogy szipogni kezd.

     -Te tetted?!-szorult ökölbe a kezem.

 Felnézett rám. A szemei könnyel voltak megtelve, majd egy apró keserű mosoly jelent meg az arcán.

     -Elszabadultam…-mondta remegve, és még azzal a mosollyal.-Nem…nem tudom miért… Nem bírtam… uralkodni… És… és… csak rá tudtam gondolni… hogy miként ártanék neki… NEKI!-üvöltötte.-NEM BÍRTAM VISSZA FOGNI MAGAM! NEM TUDOM MIÉRT JÖTT ELŐ! ÉS MOST… És most…-ingatta a fejét, miközben folytak a könnyei.

     -Nyugodj meg! Nem tehetsz róla!-fordítottam el a fejem.-Nem tudom mi húzta elő ezt belőled, de nem te vagy a hibás. Hisz…-vettem a számba a cigim.-a Démonok már csak ilyenek.

     -Nem… Még ilyen nekem soha se volt… Szinte vágytam rá… Vágytam…

Ránéztem majd vártam, hogy folytassa.

     -Vágytam arra…-nyelt egyet.-hogy lássam a vérét.-remegett vigyorogva.

Enyhén elképedtem, majd teljesen felé fordultam.

     -Eltudod ezt hinni?! Hogy mit éreztem/érzek? Felemészt ez.

     -Ez nem te vagy!-szóltam halkabban.-Térj inkább magadhoz, ahelyett hogy itt adod magad.

     -MIT TUDSZ TE ERRŐL?! AZT HOGY MILYEN ÉRZÉS?! Látni azt a sok vért! Ahogy térdre esik. Ha akkor nem térek magamhoz… Ha akkor nem jön az a Srác… korábban valami szörnyűvel folytattam volna…

     -Miről beszélsz?

     -Legszívesebben…-nyelt ismét.- megkínoztam volna akkor… majd… még rosszabbat akartam vele tenni, és után megöltem volna. Csak megjelent az a srác…-kapott a hajába, és idegesen ismét elvigyorodott, majd elröhögte magát. –Szörnyeteg vagyok… Pont mint ahogy mondta…-nézet a plafonra.

  Csak figyeltem őt, majd szívtam egyet a cigimbe, és kifújva a füstöt, eldobtam majd csikkre tapostam.

     -Ch… Most van elegem!-fogtam meg a gallérját, és képen mostam teljes erőmből.

Ő hátra esett, majd az arcát fogva felnézet rám. Én csak leguggoltam elé, és ismét megfogtam a pólóját.

     -Na ide figyelj! Elegem van az önsajnálatodból és az önmarcangolásodból! Nem érdekel miket váltott ki belőled az hogy megvadultál, sem amit igazán tenni akartál. Hisz tettél valamit, amit még a legrosszabb rémálmodba sem akarnál. Hagyd már ezt abba, állj fel, töröld le a hisztis és gyerekes könnyeid, és told el a segged a kórházba, ahol éppen a nagy szerelmed is van!

     -Viktor…-nézett rám elkerekedett szemekkel.

     -Ismerlek! Míg a suliba voltunk csak rá gondoltál, és rengeteg képed volt róla. Úgyhogy takarodj oda! És ne ezen lógj amit tettél! Ninának szüksége van rád, ha hiszed, ha nem.

     -Honnan veszed azt?

     -Kölyök. Felnőtt vagyok, és remek megérzéseim vannak. Nem kell tartanod attól ami lesz. Úgyhogy menj!-engedtem el, mire bólintott és felállt kicsit bizonytalanul, de elindult a kórházba.

      -Hmp… Még mindig király vagy Viktor!-mondtam, majd a galléromon rántva egyet felálltam és kisétáltam a teremből.

*Vissza a Srácra*

 Csak a fejem fogtam és ültem, majd nagy zajra lettem figyelmes.  Mikor kihajoltam a folyosóra, Alexy-t és a démont láttam berobogni, majd a recepción megállni. Alexy vadul kalimpált és kiabált, mire a nővér rászólt, és mutatta merre menjenek. Elindultak együtt, de a démon vissza fordult, mire gyorsan vissza húzódtam a terembe, hogy ne lásson meg. Ismét leültem, majd a fejem fogva töprengtem.

      ~Nem mehetek oda… Hisz akkor tuti megölnek… De… látni akarom… Hogy, hogy van… Wáá a francba már, minek jöttek ezek ide?! Vagy miért ilyen gyorsan?!-dörzsöltem a sapkám, majd csak a nővérre lettem figyelmes aki ismét mellettem volt, és a vállamat megfogta.

      -Oda mehetsz most már. Lassan vége a műtétnek.-mondta egy enyhe mosollyal.

 Feljebb húztam a pulcsit amit kaptam, hogy takarja a vérfoltokat, majd óvatosan a nővér mögött elindultam. Végig mögötte mentem, vér dübörgését hallottam a fülembe, és levert a víz. Mikor megérkeztünk megállt, de én még mindig nem bújtam ki, csak álltam mögötte.

      -Mikor végeznek?-kérdezte Alexy.

      -Lassan vége a műtétnek, még pár perc. Nem lépet fel semmilyen komplikáció eddig.

      -Hál’ istennek!-ült le ahogy hallottam.

      -Mikor lehet bemenni hozzá?-kérdezte a démon.

      -Egyenlőre még nem tudom megmondani, majd ha az orvosok kijöttek értesítik önöket.-mondta majd maga mögé nézet, rám.-Gyere ülj le te is.-mondta bátorítóan.

 Kiléptem a háta mögül, mire mindketten felpattantak.

      -Mit keresel itt?!-kérdezte idegesen a démon.

      -Én…én…-kezdtem bele.

      -Mit tettél vele?-jött közelebb Alexy.

      -Én…semmit…

      -NE HAZUDJ! Láttam ahogy kirohansz vele! Te csináltad vele, nem igaz?-ragadta meg a fölsőm.

      -Nem…tévedsz… Én…-védekeztem.

      -Ha nem épül fel miattad, én… kezdhet ásni a sírod! Nem tudom minek vagy itt! Nem okoztál neki elég fájdalmat?!

Ismét megtelt a szemem, könnyel, majd lehajtottam a fejem és némán álltam.

      -Elég legyen már!-választott szét minket a nővér.-Nem látod, hogy sokkos állapotban van?! Rendezzétek le ezt azután, hogy a beteg jobban van, vagy menjetek ki, ez kórház nem pedig egy sikátor ahol elintézhetitek az ügyeitek!-mondta, ingerülten.  Alexy nagy nehezen elengedett, majd durcásan-ideges állapotban leült. De a démon végig figyelt, minden egyes mozdulásomra.

      -Na, így már is jobb. Maradjak itt, míg nem jövök ki!

 Amint a nővér elment, én pár székkel arrébb, leültem. Alexy a térdein könyökölve ült és a kezébe temette az arcát. A démon… pedig egy helyben állt és csak bámult felém. Én is csak összekulcsoltam az ujjaim, és a számhoz emeltem. Féltem, de nem magam miatt. Érte aggódtam, ki az életéért küzdött valami miatt amit meg sem érdemelt. Ő csak mit sem sejtve jött ide… Az oroszlán barlangjába, egy új területre. Nagy részben az én hibám, ami történt vele. Mart a bűntudat, és ismét a sírás határán voltam. Szorosan lecsuktam a szemeim, és reménykedtem.

…

Körül-belül 2 óra telhetett el, míg a folyosón ültünk. Alexy meg se mozdult, néha hátra húzta a frufruját, vagy hátra dőlt a székben. Sammie hol sétálgatott, hol megállt egy helyben és méregetett, hol pedig leült ő is, de nem sokkal később ismét felugrott és inkább a falat támasztotta. Én meg csak össze kulcsolt kezekkel ültem, és vártam. Vártam…vártam… míg végül végre kijött a nővér egy orvossal!

  Mind a hárman felugrottunk, mikor megláttuk, és eléjük sietve faggattuk a dokit és a nővért.

      -Na mi van vele?-kérdezte Alexy.

      -A beteg… túl van az életveszélyen!

Mind a hárman megkönnyebbülten felsóhajtottunk, majd ismét figyeltünk.

      -És…?

      -Éppen pihen. Egész jól viselte a műtétet, hála a gyógyszereknek. Nincs eszméleténél, és nem tudjuk eddig lesz ez így, de ha akarnak bemehet hozzá, csak egy valaki.
 Alexy azonnal besietett hozzá, majd az orvos is tovább állt. Egy hatalmas levegőt vettem, a meg könnyebüléstől, majd leereszkedtem a székre. Sammie csak bámult, majd pár pillanat múlva megszólalt.
      -Jobban van, halhattad...
      -Igen, szeren--
      -Jobban van, szóval, akár el is mehetsz!
      -Mi?-néztem rá döbbenten.
      -Most azokra van szüksége, aki nem ártott neki, és megbízhat benne.
      -De hisz... Még van képed neked ezt mondani?!-álltam fel idegesen.
 Sammie is ellökte magát a faltól és idegesen mért végig.
      -Nem pont magamra gondoltam!
      -Akkor sincs jogod ilyet mondani, mikor te többet ártottál neki mint én!
      -Azt se tudja ki vagy!-ordított rám, majd kicsit elhalkult.-Inkább menj el. Mindenkinek jobb lenne így, még neki is. Hisz tudod az állapotát, mi kell még?-mondta nyugodtan azért, majd nem hederítve rám tovább az ajtóhoz sétált és egyik kezét felemelve és neki támasztva az ajtónak bámult befelé.
 Pár pillanatig még haboztam, majd bólintottam egyet, és lehajtott fejjel kullogtam ki a kórházból. Ahogy sétáltam lefelé a szavai csengtek a fejemben. Nem tudom eldönteni igaza van-e vagy sem... Megálltam a mozgó ajtó előtt pár pillanatig míg az kinyílt, majd kilépve az ereszre, és alóla szembesültem vele, hogy eleredt az eső. Felhúztam a kapucnimat a sapkámra, és taxi hívás helyett elindultam haza gyalog. Egy idő után érezni kezdtem ahogy átáznak a ruháim és ahogy az eső csurog lefelé az arcomon. Lehajtott fejjel haladtam, és csak tűnődtem.
      ~Jobban van, halhattad!
 Beleharaptam az ajkaimba, majd éreztem azt a fémes ízt ahogy elárasztja a szám, miközben áthaladok egy zebrán.
      ~Akár el is mehetsz!
Kanyarodtam be a háztömbökhöz, amerre lakok.
      ~Nem pont magamra gondoltam!
  Vettem elő a kulcsaimat, majd belehelyeztem a zárba.
      ~Azt se tudja ki vagy!
 Forgattam el a kulcsot a zárban.
      ~Mindenkinek jobb lenne így, még neki is!
Beérve a házba ledobtam minden vizes cuccom, és meztelenül álltam a fürdőszobámban.
      ~Hisz, tudod az állapotát. Mi kell még?
      -Mi kell még?-kérdeztem halkan a kádban ülve magamtól.-Hisz, a választ ő is tudja! Amire ő is vágyik!-csaptam a hatalmas habokba, amik a testem körül úszkáltak.-Nekem csak Nina kell!-néztem a kezemre, majd bele eresztve a vízbe dőltem ismét hátra.-Nem hagyom, hogy dirigáljon, vagy hogy útba legyen!-csuktam le a szemeim, majd belemerültem a forró habokba.

...

 4 nap telt el, azóta, mióta Nina kórházban van. Minden nap bementem hozzá, és vittem magammal egy csokor virágot is. Általában suli időben mentem be 10 körül, mert akkor kezdődött a látogatási idő, majd 13:30, 14-ig is elmaradtam, míg meg nem jelentek mások. Az esőben való séta, rám tett egy lapáttal, és a betegségem még jobban kijött rajtam. *Eddig is beteg voltam, erre szerintem ajándékba kaptam egy tüdőgyulladást is* No mindegy, hisz nem én, hanem Nina voltam a fontosabb. Szájmaszkban, sállal, szemüvegben, sapkában és kesztyűben, meg persze egy vastagabb kabátba jártam be hozzá. Mondjuk mivel tél volt nem olyan feltűnő a szettem. December 4.-e van. Ha jellemeznem kéne az időt oda kint, akkor azt mondanám k**va hideg van, de semmi nyoma télnek. Mármint se hó, se semmi más olyan hangulat, ami felidézné azt hogy: "Karácsony mindjárt," vagy ilyeneket. Mondjuk, mivel Ninával ez van az is rátesz egy lapátra, hogy az ember depis legyen. Éppen a szokott idő helyett kicsit később mentem be. Bár mint kiderült nem volt túl jó ötlet. Mikor beértem a kórházba mindenki ott volt. Mármint a haverságából. Viola, Makoto, Sammie, Alexy, Kentin, Castiel és Suzuya is az egyik sarokban. Megtorpantam, majd levéve a sálam elindultam be. Most nem volt rajtam szájmaszk, így kilátszott a szám. Ahogy közeledtem, mindenki felém nézet. Viola kicsit megszeppent, de a többiek vagy érdeklődve *Suzuya* vagy csak kérdőn *Makoto és Castiel*, vagy csak azzal a lenéző, vagy éppen gyűlölő tekintettel mértek végig.Levettem a kabátom és állva a tekintetük felakasztottam azt. A pulcsim zsebébe süllyesztettem a kezem, majd még közelebb lépkedtem. Alexy volt bent egyedül a terembe, míg a többiek kint ültek vagy álltak. Leültem egy székkel arrébb én is, majd a falat bámultam ami előttem volt. Egy pillanatra hunytam csak be a szemem, de mikor kinyitottam Suzuya volt előttem és igen közel az arcomhoz. *Nem kell mondanom szerintem, hogy mennyire megijedtem.*Megugortam a székben, majd a mellette lévő szék karfájába kapaszkodva kaptam a mellkasomhoz. Ő csak nézet, és hol jobbra, hol balra döntötte a fejét. A fején persze ott volt az a gusztustalan mosoly, mint mindig...

      -Normális vagy?!-kérdeztem még mindig ijedten. 

      -Sokszor kérdezik ezt tőlem, és pont így ahogy te is.-nevette el magát. 

*Beteg...*

      -Segíthetek valamiben?-kérdeztem vissza csúszva a székbe.

      -Attól függ... Ki vagy te?-kérdezte lassan és egyfajta furcsa hangsúllyal. 

      -Nem kell tudnod. Sőt, egyikőtöknek se kell tudnia!

      -Még Ninának se?-húzta nagyobb vigyorra a száját.

  Résnyire húztam a szemem, és villámokat szórtam a szemüveg mögül. Furcsa ez a fiú... Túl sok mindent tudd, mindenkiről... nagyon veszélyes.

      -Tudod mire gondolok?-kérdezte kis hallgatás után.

      -Nem nagyon érdekel igazából.-válaszoltam csípősen.

      -Te nagyon elakarsz rejteni valamit. Valamit ami tudod, ha kiderülne akkor vége lenne mindennek. Valamit amit ha más megtudd, megtudják ki is vagy te valójában. -mondta miközben megcsillantak a szemei. Egyik kéken a másik zölden.

   Nem mondtam inkább semmit, csak néztem rá, majd levettem a szemüvegem. Kiálltam a tekintetét, és egy darabig egymás szemébe néztünk, majd ő elnevette magát, és fel egyenesedet. 

      -Én végeztem itt.-mondta, majd elindult kifelé.-Mondjátok el, ha lesz valami érdekes.

Végig figyeltem ahogy elhalad, majd vissza néztem magam elé, és idegesen a combomra csaptam, majd felállva az engem figyelők felé fordultam. 

      -Még valakinek van kérdése? Akartok még cseszegetni?-kérdeztem viszonylag hangosan, de mégis halkan, hiszen eszméletlenül fájt a torkom, és be is voltam rekedve.

  Ők csak figyeltek, majd néhányan elkapták a tekintetük, de volt aki még mindig bámult szúrósan. 

      -Semmivel sem vagyok rosszabb nálatok! Én se akarok neki ártani! Csak boldognak akarom látni.

      -Azt távolról is figyelhetted volna!-mondta Sammie.

      -Elegem volt, hogy az árnyékból figyeljem őt. De szerintem ezt te érted meg a legjobban, hiszen ugyan ezt csináltad.

      -Nem tudsz te semmit! Hirtelen felbukkansz, és mindent elcseszel, mikor végre már boldog volt, valamennyire!

      -Én csesztem el?! 

      -Igen, és hogy tud...-kezdett bele, de nem bírta befejezni, mivel Alexy rohant ki és sokkosan kezdet beszélni.

      -Hi...hi..hi..-mondta remegve, majd neki esett a falnak.

      -Alexy? Mi van már?! Mondjad! Baj történt?!

      -Hívjatok egy orvost...

      -Orvost?!-kérdezett vissza Viola.

      -Nina...

      -Mi van vele?!-kérdezte Sammie.

      -...Fel ébredt...-telt meg könnyel a szeme. 

      -Hívom!-rohant el Kentin.

 Mindenki benyomult a kórterembe, és egyedül maradtam a folyosón. Kentin hamar hozta az orvost, és ők is bementek. Csak álltam és hallgattam ahogy örülnek oda bent,és nekem is megtelt könnyel a szemem.

      -Ch...-töröltem meg az egyiket.-Hál' istennek... Annyira... örülök...-temettem a kezembe az arcom, majd szipogva megtöröltem a szemem, megfordultam. 

      -Khm...-szólt az orvos aki mögém ért. 

 Felnéztem rá könnyes szemekkel, majd felé fordultam.

      -Menjen be!-mondta az ajtó felé biccentve.

      -Ne...nem tartozok oda...-mondtam könnyezve.

      -De a kis asszony hívta be. Ő mondta, hogy ne hagyjam elmenni magát.

 Döbbenten néztem rá, majd biccentettem és elindultam vissza a terembe. Levettem a pulcsim, majd a kezembe fogva azt, és kihúztam a felsőm a nadrágból. Mielőtt benyitottam volna, megtorpantam, de végül megmarkoltam a kilincset, és lenyomva azt benyitottam. Ahogy beléptem ott ült az ágyán a párnájának dőlve és sápadt bőre szinte ragyogott. Halvány mosoly volt az arcán, majd mikor meglátott, szélesebb lett az. Ismét megtelt a szemem könnyekkel, majd nem bírtam vissza tartani az érzésem, és elindultam felé, majd szorosan magamhoz öleltem, és zokogni kezdtem, miközben a haján keresztül vettem a levegőt. Ő is szorosan fogott, majd suttogni kezdet.

      -Ne takard többé azt aki vagy!-mondta, majd megfogta a sapkám és lehúzta a fejemről. 

 A hajam a hátamra hullott, és éreztem ahogy Nina néhányat végig simít rajta. 

      -Sajnálom, Nina! Annyira sajnálom!-mondtam két szipogás között.

      -Ne sajnálj semmit! Nem tettél semmi rosszat!-ölelt még szorosabban magához.

      -Én tartozom bocsánat kéréssel Molly! Nem pedig te.

  Döbbenten néztem magam elé, majd kicsit eltoltam magamtól, és úgy néztem a szemeibe.

      -Honnan tudtad?-kérdeztem, miközben folytak a könnyeim.

      -Már egy ideje tudom... És csak tippek miatt jöttem rá, miért is te.-töröltem le a könnyeit.-Ezért kérek bocsánatot! Szörnyű barátod voltam! Remélem megbocsátasz.-húzott közelebb magához ismét és átkarolt megint. 

      -Soha se tudnék rád haragudni, igazán!-mondtam majd mosolyogva ismét neki dőltem.-Örökké..-mondtam, majd lecsukódtak a szemeim, és a vállára tettem a fejem és elaludtam.