35.fejezet

 2. Évad
 Lehull a lepel
  

 „Üdvözlök mindenkit ^^ nagyon örülök, hogy idáig eljutottunk, és hogy vagytok, kik olvastok. Ha nevezhetem így ez a 2.évad 1(!!)része. Soha nem hittem volna, hogy lesz második évadom! Nos, nem akarok hosszú előszót, de szerintem ez a helyzet most megköveteli. Mivel mindenki tudja mik történtek, mi volt az előzmény, így nem Nina szemszögéből lesz(nek) a történés. *Ki hitte volna mi?! :o* DE mielőtt még hülyének néztek, hogy ez egyértelmű, hozzá tenném, nem szánok Nina fejében se mászkálni ismét, elég volt belőle szerintem. A különleges szereplő akinek most a szemszögéből fog minden történni *persze lesznek cserék is* a „Srác” néven ismert szereplő. És még mielőtt jönnének a kérdések, miért az ő szemszögéből, miért nem Sammy, vagy máséból, vagy hogy ki is ez a karakter lenyugtatom a kedélyeket, hiszen minden kiderül J *Van nálam bármi is ami nem derült ki? >.> , ha tudtok olyat ostromoljatok hozzászólásban, hisz eszem néha mint az aranyhalé, és sok mindent én is elfelejtek* 1 szó, mint száz. Jó szórakozást a fejezethez, és remélem tetszeni fog. Jó olvasást <3 by.Szerk~”

 A démon dühösen támadt felénk, és a kardját felém irányította. Nem tudtam mihez kezdjek, mire Nina elém ugrott, széttárt karokkal, engem ellökve.  Kinyitottam a szemem, és rémülten néztem rá. Leesett a szemüvegem, és tisztán láttam ami előttem volt. Tátva maradt a szám, és szaporán vettem a levegőt, miközben patakokban folytak a könnyeim. Vér dobogott a fülembe, és láttam ahogy tátog. Felém. Mikor leolvastam ordítani kezdtem a nevét. Előre fordult és a Szörnyeteggel nézet szembe, aki elfehéredve sopánkodott. Kiszedte magából a kardot majd elindult felé. Én még mindig csak ordítottam, miközben remegtem. Azt hittem álmodok, hogy ez csak egy rossz vicc. Hogy nem történik meg, és ismét felkapja a démon őt, és elviszi valahová, ahol ismét látom a mosolyát. De rá kellet jönnöm, hogy ez a szőrnyű valóság. Nina elterült a földön, és csak piroslott alatta a parketta.  Elakadt a lélegzetem. Tátogni kezdtem mint egy hal, és semmi hang nem jött ki a torkomon. Minden porcikám remegett a dühtől, és a félelemtől. A számba harapva figyeltem előre, ahogy a démon hátrébb lépked, és remegve megáll. Ökölbe szorítottam a kezem, majd erőt véve magamon felálltam.

    -NINAA!-kiáltottam felé rohanva.

 Oda érve mellé letérdeltem, és megfordítottam. Az arca fehér volt mint a frissen leesett hó, csak a piros vér adott neki színt ami a szájából folyt lefelé a nyakán keresztül. A ruhája, a haja, a teste… vörös volt és ázott a vértől. Rengeteget vesztett. Megfogtam és feljebb emelve a fejét, és a vállait az ölembe vettem. A fejét nem tartotta, hátra csuklott a kezemre. Oda hajoltam a mellkasához, és zakatoló szívvel hallgattam. Pár perc múlva ismét folyni kezdtek a könnyeim, és elkerekedett szemekkel szorítottam magamhoz, egyet ordítva. Szemei csukva voltak, és a mellkasomhoz döntöttem. Míg Ninát szorongattam, a démon kicsit magához térve megmozdult felénk.

    -Ni…-

    -KI NE MOND A NEVÉT, SZÖRNYETEG!-ordítottam rá.

Megdermedt ismét, és megállt. Nem törődve vele leraktam a földre a fejét, és széttéptem a fölsőjét. A szétszakadt fölsőjének egy részét szorosan a sebnek nyomtam, majd körbe kötöztem. Levettem a pulcsim majd ráadtam, és felhúztam azt neki. Fölemeltem, és az ölembe vettem a testét, majd nem törődve a démonnal elkezdtem kifelé rohanni. Felrohantam az emeletre észrevétlenül, majd az orvosiba betörve raktam az ágyra.

    -SEGÍTSEN!-ordítottam el magam.

  A nővér rémülten nézet ránk, majd miután meglátta Ninát, és a rengeteg vért azonnal ott termett mellettünk. Látta, hogy sokkos állapotban vagyok, ezért nem nagyon kérdezősködött. Átnézte, párhelyen megérintette, majd miután levette azt a szteto izét a nyakából rám nézet.

    -Sajnálom… Nem tudunk rajta segíteni… Nincsenek eszközeink ilyesfajta beavatkozáshoz.

 Tágra nyílt szemmel néztem, majd az asztalra csapva, és leverve pár gyógyszert ismét felkaptam és kifelé rohantam vele. Idő közben kicsöngettek, és rengeteg diák jelent meg a folyosón. Mindenkinek neki mentem, amiért kérdő tekinteteket kaptam. De nem álltam meg.

    ~Életben van! Még életben van! Nem hagyom meghalni!-mondtam magamba, mikor neki mentem annak az embernek akit mindenképp elkellet volna kerülnöm.

Ő utánam fordult, és ordítani kezdett.

    -ÁLLJ!-kiáltotta Alexy.

Kinyílt egy terem ajtó, majd egy tanár lépet ki rajta. Annak is neki mentem, mire az hátrébb lépet és kérdőn nézet le ránk.  Viktornak elkerekedtek a szemei, majd elejtette a könyveket. Gyorsan rohanva kikerültem őt is, és a kijárat felé igyekeztem. Már előttem volt az ajtó, és mögöttem kettő üldöző. Bezárult előttem az ajtó, és Viktor karba tett kézzel állt előtte.

    -Hova hova?-kérdezte idegesen.

Cselekednem kellet! Tudtam ha megállok Nina nem éli túl. Ezért nem törődve a következménnyel, a szabályokkal, a meghágással…

    -EL AZ UTAMBÓL!-üvöltöttem remegő hanggal, majd egy tornádót irányítva felé kirobbantottam az ajtót.

 Átfutottam az udvaron miközben magamhoz szorítottam, majd ki a kapun és már el is tűntem. Minden piros zebrán átfutottam, és egy pillanatra se álltam volna meg. Az se érdekelt, hogy megfagyok, csak azzal törődtem, ő maradjon életbe. A könnyeim folytak, és csak az az utolsó mondta játszódott a fejemben amit mondott. „Köszönöm” Ez volt az utolsó dolog amit mondott nekem…

    -Idióta… Majd akkor köszönd meg, ha jobban leszel!-rohantam tovább, de már megláttam a célt. A kórházat, ahol megmenekülhet. Felvittem a különleges osztályra, majd a recepción megállva vele zokogva, és lihegve megálltam.

    -Segítsenek! Haldoklik!-mondtam ki nagy nehezen.

A hölgy azonnal cselekedett, és hozott egy hordágyat, majd két férfi kivette a kezemből és elrohantak vele. Még láttam ahogy a lélegeztető maszkot felrakják rá, majd bekanyarodtak egy terembe és eltűntek. A fölsőmön a vére piroslott, ahogy a kezemen is. Remegve figyeltem, majd elindultam arra amerre ők is mentek.

    -Várjon! Nem mehet oda!-mondta a recepciós.

    -De muszáj… Tudnom kell…-mondtam még mindig szapora lélegzettel.

    -Értem én, de akkor se lehet! Itt kell maradnia és várnia.

    -De…-kezdtem bele, de a lábaim nem bírtak megtartani, és a recepciós pultba kapaszkodva összecsuklottam.

    -Uram! Uram!-rohant hozzám a nő, mire lehunytam a szemeim.

Mikor kinyitottam a szemem, már egy székben ültem, és a recepciós nő ült mellettem.

    -Áh, magához tért?

    -Mi történt?-fogtam meg a fejem, majd elvettem a vizet amit felém nyújtott. -Köszönöm.

    -A stressztől és a kimerültségtől elájult. Nem vizsgáltuk meg, de ha megengedné…

    -Nem! Velem minden rendben! A barátomon segítsenek! Nagyon fontos nekem és nem akarom elveszíteni…

    -A barátja… már műtét közben van…

  Tágra nyílt szemekkel néztem rá, majd elejtettem a poharat.

    -Milyen műtét?!

    -A vágás… Csonttörést is szenvedett miatta, és a vérveszteséget is pótolni kell. Már a testvér kórházból minden segítség megjött.

    -Milyen segítség?!

    -A barátja testében sokkal kevesebb vér volt így is a kelleténél, és a vérveszteség amit a vágás okozott eleve halálos lett volna, ha nem vesz be tablettákat. A tabletták meggátolták a halált, de se regenerációt, se semmi mást nem okoztak. Ezért átrendeltünk kiváló orvosokat. Most már minden rendben lesz.-nyugtatgatott.

    -Milyen tablettákról beszél?

    -A barátnője, vagyis a beteg… tudja milyen képessége van?

    -Hallottam felőle…-mondtam bizonytalanul.

    -Ő egy energiavámpír, és megvan benne a telepatikus képesség és Scrap. Érthetőbben agykontrol a fő képessége, és minden más ami kapcsolódik egy kicsit hozzá. És ennek a fajnak ritkán készítenek tablettákat, de a szervezetében találtak más fajtát. Démonoknak fejlesztett erő csökkentő tablettákat vett be. Szerencséje volt, mert nem vissza hatást csinált, hanem meggátolta valamennyire a vérveszteséget, és úgymond hidratálta a testét. Ez megmentette, különben a vágástól azonnal meghalt volna.

 Elakadt még a szavam is. Nina bevett tablettákat… Már ismét éreztem a könnyeimet, és szipogni kezdtem.

    -De,-kezdett bele a nővér.- tudja miért nem halt meg?-kérdezte, mire ránéztem.-Maga. Magának köszönheti hogy életben marad. Ön mentette meg valójában.-mondta lágyan.

 A számba haraptam, majd ismét patakokban folytak a könnyeim. A nővér rátette a kezét a vállamra, és végig simított rajta, majd felállt és elment.

    -Nem…-kezdtem suttogva.-Nem én mentettem meg… Én okoztam majdnem a halálát. –fogtam a fejem, és csak szipogtam a kihalt folyosón összegörnyedve. 

*Eközben az iskolában*

     -HOVÁ LETT?!-rohant ki az ajtón Alexy.

  Ideges volt, és csak ökölbe szorított kézzel fordult körbe-körbe.

     -Ha én azt tudnám.-ültem fel, és a fejem fogtam.-Minden esetre…-álltam fel.-Ha megtalálom kibelezem.

     -Remélem most arra a köcsögre gondolsz, aki vitte! –nézet rám villámokat szórva.

     -HÉ! Tiszteletet. Leszarom a helyzetet, de te akkor is a tanároddal beszélsz!-ropogtattam ki a nyakam.

     -Leszarom!-lépet közelebb.

     -Mond még egyszer!-húztam résnyire a szemem.

     -Ide figyeljen!-fogta meg a gallérom.-Tudtommal maga egy kicseszett Démon! És nem hiszem, hogy ennyivel elintézhették magát. Ergo, NEM IS AKART CSELEKEDNI. HAGYTA ŐKET ELFUTNI.

     -Alaptalanul vádaskodsz kölyök!-mondtam lenézően.

     -MERT’?

     -Tudom hova tartanak.

     -Mi az… MÉGIS HOVÁ?!

     -Még egyszer kiabálj velem, és itt helybe ketté téplek, szaros. Tiszteletet, bármilyen is ez a rohadt helyzet. Amúgy, ha kicsit is gondolkodnál, magadtól rájönnél. Hova vinnél egy haldoklót?!

 Alexy elkerekedet szemekkel nézet rám, majd egy kisebb töprengés után elengedett, és kirohant a suliból. A hajamba túrva igazítottam meg a gallérom, majd elővettem egy szál cigit, és bekaptam a végét. Már éppen rágyújtani készültem, mikor oldalra fordítottam a fejem, és megláttam a tornaterembe térdelve. Kivettem a cigit a számból, majd eltéve elindultam felé.  A terem ajtaja bevolt törve. Mikor beléptem elképedtem.  A fal, a parketta, és Sammy is véres volt. Közelebb léptem hozzá, de semmi mozgást nem mutatott. Csak ott térdelt, és a kezei a füleire tapasztva. Lejjebb hajoltam, majd óvatosan, de a vállára tettem a kezem, mire össze rezzent és felnézet rám. A szemei elkerekedve, pupillái össze szűkülve, és teljesen le volt izzadva. Szaporán vette a levegőt, és remegve figyelt rám. Én csak egy grimaszt vágtam először, majd letörölve azt megszólaltam.

     -Mi történt?-kérdeztem.

     -Én…én…én…-kezdett bele.-Én…

     -Vegyél egy nagy levegőt! Utána mond, mi is történt itt.

     -Nem…megy…- nézet üveges szemekkel maga elé.

     -Itt történt?!

  Nem válaszolt, csak egy aprót bólintott.

     -A kölyökkel?

Egy nagy szaggatott levegőt vett, és halottam, ahogy szipogni kezd.

     -Te tetted?!-szorult ökölbe a kezem.

 Felnézett rám. A szemei könnyel voltak megtelve, majd egy apró keserű mosoly jelent meg az arcán.

     -Elszabadultam…-mondta remegve, és még azzal a mosollyal.-Nem…nem tudom miért… Nem bírtam… uralkodni… És… és… csak rá tudtam gondolni… hogy miként ártanék neki… NEKI!-üvöltötte.-NEM BÍRTAM VISSZA FOGNI MAGAM! NEM TUDOM MIÉRT JÖTT ELŐ! ÉS MOST… És most…-ingatta a fejét, miközben folytak a könnyei.

     -Nyugodj meg! Nem tehetsz róla!-fordítottam el a fejem.-Nem tudom mi húzta elő ezt belőled, de nem te vagy a hibás. Hisz…-vettem a számba a cigim.-a Démonok már csak ilyenek.

     -Nem… Még ilyen nekem soha se volt… Szinte vágytam rá… Vágytam…

Ránéztem majd vártam, hogy folytassa.

     -Vágytam arra…-nyelt egyet.-hogy lássam a vérét.-remegett vigyorogva.

Enyhén elképedtem, majd teljesen felé fordultam.

     -Eltudod ezt hinni?! Hogy mit éreztem/érzek? Felemészt ez.

     -Ez nem te vagy!-szóltam halkabban.-Térj inkább magadhoz, ahelyett hogy itt adod magad.

     -MIT TUDSZ TE ERRŐL?! AZT HOGY MILYEN ÉRZÉS?! Látni azt a sok vért! Ahogy térdre esik. Ha akkor nem térek magamhoz… Ha akkor nem jön az a Srác… korábban valami szörnyűvel folytattam volna…

     -Miről beszélsz?

     -Legszívesebben…-nyelt ismét.- megkínoztam volna akkor… majd… még rosszabbat akartam vele tenni, és után megöltem volna. Csak megjelent az a srác…-kapott a hajába, és idegesen ismét elvigyorodott, majd elröhögte magát. –Szörnyeteg vagyok… Pont mint ahogy mondta…-nézet a plafonra.

  Csak figyeltem őt, majd szívtam egyet a cigimbe, és kifújva a füstöt, eldobtam majd csikkre tapostam.

     -Ch… Most van elegem!-fogtam meg a gallérját, és képen mostam teljes erőmből.

Ő hátra esett, majd az arcát fogva felnézet rám. Én csak leguggoltam elé, és ismét megfogtam a pólóját.

     -Na ide figyelj! Elegem van az önsajnálatodból és az önmarcangolásodból! Nem érdekel miket váltott ki belőled az hogy megvadultál, sem amit igazán tenni akartál. Hisz tettél valamit, amit még a legrosszabb rémálmodba sem akarnál. Hagyd már ezt abba, állj fel, töröld le a hisztis és gyerekes könnyeid, és told el a segged a kórházba, ahol éppen a nagy szerelmed is van!

     -Viktor…-nézett rám elkerekedett szemekkel.

     -Ismerlek! Míg a suliba voltunk csak rá gondoltál, és rengeteg képed volt róla. Úgyhogy takarodj oda! És ne ezen lógj amit tettél! Ninának szüksége van rád, ha hiszed, ha nem.

     -Honnan veszed azt?

     -Kölyök. Felnőtt vagyok, és remek megérzéseim vannak. Nem kell tartanod attól ami lesz. Úgyhogy menj!-engedtem el, mire bólintott és felállt kicsit bizonytalanul, de elindult a kórházba.

      -Hmp… Még mindig király vagy Viktor!-mondtam, majd a galléromon rántva egyet felálltam és kisétáltam a teremből.

*Vissza a Srácra*

 Csak a fejem fogtam és ültem, majd nagy zajra lettem figyelmes.  Mikor kihajoltam a folyosóra, Alexy-t és a démont láttam berobogni, majd a recepción megállni. Alexy vadul kalimpált és kiabált, mire a nővér rászólt, és mutatta merre menjenek. Elindultak együtt, de a démon vissza fordult, mire gyorsan vissza húzódtam a terembe, hogy ne lásson meg. Ismét leültem, majd a fejem fogva töprengtem.

      ~Nem mehetek oda… Hisz akkor tuti megölnek… De… látni akarom… Hogy, hogy van… Wáá a francba már, minek jöttek ezek ide?! Vagy miért ilyen gyorsan?!-dörzsöltem a sapkám, majd csak a nővérre lettem figyelmes aki ismét mellettem volt, és a vállamat megfogta.

      -Oda mehetsz most már. Lassan vége a műtétnek.-mondta egy enyhe mosollyal.

 Feljebb húztam a pulcsit amit kaptam, hogy takarja a vérfoltokat, majd óvatosan a nővér mögött elindultam. Végig mögötte mentem, vér dübörgését hallottam a fülembe, és levert a víz. Mikor megérkeztünk megállt, de én még mindig nem bújtam ki, csak álltam mögötte.

      -Mikor végeznek?-kérdezte Alexy.

      -Lassan vége a műtétnek, még pár perc. Nem lépet fel semmilyen komplikáció eddig.

      -Hál’ istennek!-ült le ahogy hallottam.

      -Mikor lehet bemenni hozzá?-kérdezte a démon.

      -Egyenlőre még nem tudom megmondani, majd ha az orvosok kijöttek értesítik önöket.-mondta majd maga mögé nézet, rám.-Gyere ülj le te is.-mondta bátorítóan.

 Kiléptem a háta mögül, mire mindketten felpattantak.

      -Mit keresel itt?!-kérdezte idegesen a démon.

      -Én…én…-kezdtem bele.

      -Mit tettél vele?-jött közelebb Alexy.

      -Én…semmit…

      -NE HAZUDJ! Láttam ahogy kirohansz vele! Te csináltad vele, nem igaz?-ragadta meg a fölsőm.

      -Nem…tévedsz… Én…-védekeztem.

      -Ha nem épül fel miattad, én… kezdhet ásni a sírod! Nem tudom minek vagy itt! Nem okoztál neki elég fájdalmat?!

Ismét megtelt a szemem, könnyel, majd lehajtottam a fejem és némán álltam.

      -Elég legyen már!-választott szét minket a nővér.-Nem látod, hogy sokkos állapotban van?! Rendezzétek le ezt azután, hogy a beteg jobban van, vagy menjetek ki, ez kórház nem pedig egy sikátor ahol elintézhetitek az ügyeitek!-mondta, ingerülten.  Alexy nagy nehezen elengedett, majd durcásan-ideges állapotban leült. De a démon végig figyelt, minden egyes mozdulásomra.

      -Na, így már is jobb. Maradjak itt, míg nem jövök ki!

 Amint a nővér elment, én pár székkel arrébb, leültem. Alexy a térdein könyökölve ült és a kezébe temette az arcát. A démon… pedig egy helyben állt és csak bámult felém. Én is csak összekulcsoltam az ujjaim, és a számhoz emeltem. Féltem, de nem magam miatt. Érte aggódtam, ki az életéért küzdött valami miatt amit meg sem érdemelt. Ő csak mit sem sejtve jött ide… Az oroszlán barlangjába, egy új területre. Nagy részben az én hibám, ami történt vele. Mart a bűntudat, és ismét a sírás határán voltam. Szorosan lecsuktam a szemeim, és reménykedtem.

…

Körül-belül 2 óra telhetett el, míg a folyosón ültünk. Alexy meg se mozdult, néha hátra húzta a frufruját, vagy hátra dőlt a székben. Sammie hol sétálgatott, hol megállt egy helyben és méregetett, hol pedig leült ő is, de nem sokkal később ismét felugrott és inkább a falat támasztotta. Én meg csak össze kulcsolt kezekkel ültem, és vártam. Vártam…vártam… míg végül végre kijött a nővér egy orvossal!

  Mind a hárman felugrottunk, mikor megláttuk, és eléjük sietve faggattuk a dokit és a nővért.

      -Na mi van vele?-kérdezte Alexy.

      -A beteg… túl van az életveszélyen!

Mind a hárman megkönnyebbülten felsóhajtottunk, majd ismét figyeltünk.

      -És…?

      -Éppen pihen. Egész jól viselte a műtétet, hála a gyógyszereknek. Nincs eszméleténél, és nem tudjuk eddig lesz ez így, de ha akarnak bemehet hozzá, csak egy valaki.
 Alexy azonnal besietett hozzá, majd az orvos is tovább állt. Egy hatalmas levegőt vettem, a meg könnyebüléstől, majd leereszkedtem a székre. Sammie csak bámult, majd pár pillanat múlva megszólalt.
      -Jobban van, halhattad...
      -Igen, szeren--
      -Jobban van, szóval, akár el is mehetsz!
      -Mi?-néztem rá döbbenten.
      -Most azokra van szüksége, aki nem ártott neki, és megbízhat benne.
      -De hisz... Még van képed neked ezt mondani?!-álltam fel idegesen.
 Sammie is ellökte magát a faltól és idegesen mért végig.
      -Nem pont magamra gondoltam!
      -Akkor sincs jogod ilyet mondani, mikor te többet ártottál neki mint én!
      -Azt se tudja ki vagy!-ordított rám, majd kicsit elhalkult.-Inkább menj el. Mindenkinek jobb lenne így, még neki is. Hisz tudod az állapotát, mi kell még?-mondta nyugodtan azért, majd nem hederítve rám tovább az ajtóhoz sétált és egyik kezét felemelve és neki támasztva az ajtónak bámult befelé.
 Pár pillanatig még haboztam, majd bólintottam egyet, és lehajtott fejjel kullogtam ki a kórházból. Ahogy sétáltam lefelé a szavai csengtek a fejemben. Nem tudom eldönteni igaza van-e vagy sem... Megálltam a mozgó ajtó előtt pár pillanatig míg az kinyílt, majd kilépve az ereszre, és alóla szembesültem vele, hogy eleredt az eső. Felhúztam a kapucnimat a sapkámra, és taxi hívás helyett elindultam haza gyalog. Egy idő után érezni kezdtem ahogy átáznak a ruháim és ahogy az eső csurog lefelé az arcomon. Lehajtott fejjel haladtam, és csak tűnődtem.
      ~Jobban van, halhattad!
 Beleharaptam az ajkaimba, majd éreztem azt a fémes ízt ahogy elárasztja a szám, miközben áthaladok egy zebrán.
      ~Akár el is mehetsz!
Kanyarodtam be a háztömbökhöz, amerre lakok.
      ~Nem pont magamra gondoltam!
  Vettem elő a kulcsaimat, majd belehelyeztem a zárba.
      ~Azt se tudja ki vagy!
 Forgattam el a kulcsot a zárban.
      ~Mindenkinek jobb lenne így, még neki is!
Beérve a házba ledobtam minden vizes cuccom, és meztelenül álltam a fürdőszobámban.
      ~Hisz, tudod az állapotát. Mi kell még?
      -Mi kell még?-kérdeztem halkan a kádban ülve magamtól.-Hisz, a választ ő is tudja! Amire ő is vágyik!-csaptam a hatalmas habokba, amik a testem körül úszkáltak.-Nekem csak Nina kell!-néztem a kezemre, majd bele eresztve a vízbe dőltem ismét hátra.-Nem hagyom, hogy dirigáljon, vagy hogy útba legyen!-csuktam le a szemeim, majd belemerültem a forró habokba.

...

 4 nap telt el, azóta, mióta Nina kórházban van. Minden nap bementem hozzá, és vittem magammal egy csokor virágot is. Általában suli időben mentem be 10 körül, mert akkor kezdődött a látogatási idő, majd 13:30, 14-ig is elmaradtam, míg meg nem jelentek mások. Az esőben való séta, rám tett egy lapáttal, és a betegségem még jobban kijött rajtam. *Eddig is beteg voltam, erre szerintem ajándékba kaptam egy tüdőgyulladást is* No mindegy, hisz nem én, hanem Nina voltam a fontosabb. Szájmaszkban, sállal, szemüvegben, sapkában és kesztyűben, meg persze egy vastagabb kabátba jártam be hozzá. Mondjuk mivel tél volt nem olyan feltűnő a szettem. December 4.-e van. Ha jellemeznem kéne az időt oda kint, akkor azt mondanám k**va hideg van, de semmi nyoma télnek. Mármint se hó, se semmi más olyan hangulat, ami felidézné azt hogy: "Karácsony mindjárt," vagy ilyeneket. Mondjuk, mivel Ninával ez van az is rátesz egy lapátra, hogy az ember depis legyen. Éppen a szokott idő helyett kicsit később mentem be. Bár mint kiderült nem volt túl jó ötlet. Mikor beértem a kórházba mindenki ott volt. Mármint a haverságából. Viola, Makoto, Sammie, Alexy, Kentin, Castiel és Suzuya is az egyik sarokban. Megtorpantam, majd levéve a sálam elindultam be. Most nem volt rajtam szájmaszk, így kilátszott a szám. Ahogy közeledtem, mindenki felém nézet. Viola kicsit megszeppent, de a többiek vagy érdeklődve *Suzuya* vagy csak kérdőn *Makoto és Castiel*, vagy csak azzal a lenéző, vagy éppen gyűlölő tekintettel mértek végig.Levettem a kabátom és állva a tekintetük felakasztottam azt. A pulcsim zsebébe süllyesztettem a kezem, majd még közelebb lépkedtem. Alexy volt bent egyedül a terembe, míg a többiek kint ültek vagy álltak. Leültem egy székkel arrébb én is, majd a falat bámultam ami előttem volt. Egy pillanatra hunytam csak be a szemem, de mikor kinyitottam Suzuya volt előttem és igen közel az arcomhoz. *Nem kell mondanom szerintem, hogy mennyire megijedtem.*Megugortam a székben, majd a mellette lévő szék karfájába kapaszkodva kaptam a mellkasomhoz. Ő csak nézet, és hol jobbra, hol balra döntötte a fejét. A fején persze ott volt az a gusztustalan mosoly, mint mindig...

      -Normális vagy?!-kérdeztem még mindig ijedten. 

      -Sokszor kérdezik ezt tőlem, és pont így ahogy te is.-nevette el magát. 

*Beteg...*

      -Segíthetek valamiben?-kérdeztem vissza csúszva a székbe.

      -Attól függ... Ki vagy te?-kérdezte lassan és egyfajta furcsa hangsúllyal. 

      -Nem kell tudnod. Sőt, egyikőtöknek se kell tudnia!

      -Még Ninának se?-húzta nagyobb vigyorra a száját.

  Résnyire húztam a szemem, és villámokat szórtam a szemüveg mögül. Furcsa ez a fiú... Túl sok mindent tudd, mindenkiről... nagyon veszélyes.

      -Tudod mire gondolok?-kérdezte kis hallgatás után.

      -Nem nagyon érdekel igazából.-válaszoltam csípősen.

      -Te nagyon elakarsz rejteni valamit. Valamit ami tudod, ha kiderülne akkor vége lenne mindennek. Valamit amit ha más megtudd, megtudják ki is vagy te valójában. -mondta miközben megcsillantak a szemei. Egyik kéken a másik zölden.

   Nem mondtam inkább semmit, csak néztem rá, majd levettem a szemüvegem. Kiálltam a tekintetét, és egy darabig egymás szemébe néztünk, majd ő elnevette magát, és fel egyenesedet. 

      -Én végeztem itt.-mondta, majd elindult kifelé.-Mondjátok el, ha lesz valami érdekes.

Végig figyeltem ahogy elhalad, majd vissza néztem magam elé, és idegesen a combomra csaptam, majd felállva az engem figyelők felé fordultam. 

      -Még valakinek van kérdése? Akartok még cseszegetni?-kérdeztem viszonylag hangosan, de mégis halkan, hiszen eszméletlenül fájt a torkom, és be is voltam rekedve.

  Ők csak figyeltek, majd néhányan elkapták a tekintetük, de volt aki még mindig bámult szúrósan. 

      -Semmivel sem vagyok rosszabb nálatok! Én se akarok neki ártani! Csak boldognak akarom látni.

      -Azt távolról is figyelhetted volna!-mondta Sammie.

      -Elegem volt, hogy az árnyékból figyeljem őt. De szerintem ezt te érted meg a legjobban, hiszen ugyan ezt csináltad.

      -Nem tudsz te semmit! Hirtelen felbukkansz, és mindent elcseszel, mikor végre már boldog volt, valamennyire!

      -Én csesztem el?! 

      -Igen, és hogy tud...-kezdett bele, de nem bírta befejezni, mivel Alexy rohant ki és sokkosan kezdet beszélni.

      -Hi...hi..hi..-mondta remegve, majd neki esett a falnak.

      -Alexy? Mi van már?! Mondjad! Baj történt?!

      -Hívjatok egy orvost...

      -Orvost?!-kérdezett vissza Viola.

      -Nina...

      -Mi van vele?!-kérdezte Sammie.

      -...Fel ébredt...-telt meg könnyel a szeme. 

      -Hívom!-rohant el Kentin.

 Mindenki benyomult a kórterembe, és egyedül maradtam a folyosón. Kentin hamar hozta az orvost, és ők is bementek. Csak álltam és hallgattam ahogy örülnek oda bent,és nekem is megtelt könnyel a szemem.

      -Ch...-töröltem meg az egyiket.-Hál' istennek... Annyira... örülök...-temettem a kezembe az arcom, majd szipogva megtöröltem a szemem, megfordultam. 

      -Khm...-szólt az orvos aki mögém ért. 

 Felnéztem rá könnyes szemekkel, majd felé fordultam.

      -Menjen be!-mondta az ajtó felé biccentve.

      -Ne...nem tartozok oda...-mondtam könnyezve.

      -De a kis asszony hívta be. Ő mondta, hogy ne hagyjam elmenni magát.

 Döbbenten néztem rá, majd biccentettem és elindultam vissza a terembe. Levettem a pulcsim, majd a kezembe fogva azt, és kihúztam a felsőm a nadrágból. Mielőtt benyitottam volna, megtorpantam, de végül megmarkoltam a kilincset, és lenyomva azt benyitottam. Ahogy beléptem ott ült az ágyán a párnájának dőlve és sápadt bőre szinte ragyogott. Halvány mosoly volt az arcán, majd mikor meglátott, szélesebb lett az. Ismét megtelt a szemem könnyekkel, majd nem bírtam vissza tartani az érzésem, és elindultam felé, majd szorosan magamhoz öleltem, és zokogni kezdtem, miközben a haján keresztül vettem a levegőt. Ő is szorosan fogott, majd suttogni kezdet.

      -Ne takard többé azt aki vagy!-mondta, majd megfogta a sapkám és lehúzta a fejemről. 

 A hajam a hátamra hullott, és éreztem ahogy Nina néhányat végig simít rajta. 

      -Sajnálom, Nina! Annyira sajnálom!-mondtam két szipogás között.

      -Ne sajnálj semmit! Nem tettél semmi rosszat!-ölelt még szorosabban magához.

      -Én tartozom bocsánat kéréssel Molly! Nem pedig te.

  Döbbenten néztem magam elé, majd kicsit eltoltam magamtól, és úgy néztem a szemeibe.

      -Honnan tudtad?-kérdeztem, miközben folytak a könnyeim.

      -Már egy ideje tudom... És csak tippek miatt jöttem rá, miért is te.-töröltem le a könnyeit.-Ezért kérek bocsánatot! Szörnyű barátod voltam! Remélem megbocsátasz.-húzott közelebb magához ismét és átkarolt megint. 

      -Soha se tudnék rád haragudni, igazán!-mondtam majd mosolyogva ismét neki dőltem.-Örökké..-mondtam, majd lecsukódtak a szemeim, és a vállára tettem a fejem és elaludtam.