39.fejezet

 Összezavarodva 




   -Gyere siessünk. Fent lesz az emeleten a következő óránk.
   -De hát...nekem a cuccom oda bent van!
   -Violával felvitettem. Nincs a terembe ne aggódj! Na de gyere, mert nagyon elkésünk.-fogta meg a kezem, és elkezdett vezetni fel.
 Lenéztem a kezeinkre, majd egy kicsit lassabb tempóban haladtam mint Kentin, de mögötte voltam szorosan. Éreztem hogy egyre melegszik a testhőm, és hogy elönti a pír az arcom. Miért van az, hogy minden fiú mellett *kivéve talán Maki* elpirulok?! Kezd idegesíteni... Na szóval, felmentünk az emeletre, majd Kentin bekopogott a terembe. Én még mindig a kezünket néztem, majd megköszörültem a torkom.
   -Khm... Öhm... Kentin...
   -Igen?-nézet rám.
 Én csak lenéztem a kezünkre, majd vissza rá, és ismét le majd rá. Ő is lenézet, majd mikor leesett neki miért vagyok pirult és mit nézek, elkapta hebegve a kezét. Ő is kiporosodott, majd mentegetőzni kezdett.
   -Ne...ne haragudj!Én... nem.. vagyis... csak...
   -Semmi baj...-hebegtem én is és talán egy apró mosoly jelent meg zavaromban az arcomon.
   -Nem direkt volt... Ne is foglalkozz vele... Tényleg nem akartam... Nem is tudom miért csináltam..-hebegte zavart nevetéssel.
 Én csak kérdőn néztem rá, majd lekonyult a szám, és az előző mosoly helyett egy keserűt mutattam felé.
   -Értem...-mondtam, fagyos hangon.

Kentin ledermed és legszívesebben vissza szívta volna amit mondott, de nem tehette. Mivel nem volt bent a tanár bementem és leültem a helyemre. Viola egyből észre vette, hogy zavar valami, és megbökött.

   -Hé...Történt valami?-mosolygott kedvesen.

   -Nem. Az ég világon semmi se történt…-mondtam szomorúan, és Kentinre néztem, aki szintén szomorúan meredt előre.

 Bejött a tanár, majd elkezdte az órát. Nem részletezném, hisz nem hiszem, hogy érdekes lenne egy sima történelem óra. Ez az óra után még jött 2 óránk, majd az ebéd szünet következet. Mivel most sem hoztam magammal kaját, ezért felmentem a büfébe, és vettem egy kakaós csigát, és egy vaníliás-epres croissant. Kis hezitálás után, mégis csak vissza mentem a terembe, majd leülve a helyemre elkezdtem fogyasztani az ebédem.

   -Mostanság nem hozol magaddal kaját, igaz?-kérdezte Sammy.

   -Néha elfelejtek csomagolni magamnak. És te? –néztem rá, hisz a padra dőlve bámult.-Nem eszel?

   -Hát…öhm…-emelte fel a fejét, és megvakarta a tarkóját.-Nem vagyok éhes!-mondta zavartan.

   -Hisz korog a gyomrod.-mondtam az említett testrészre nézve, hisz tényleg kordult egyet.

   -Haha…Nem volt mit hoznom.-folytatta.

   -Itt a büfé.

   -Fogyókúrázom!

   -Ugyan kérlek!-néztem rá lenézően.

   -Jóó! Nem hoztam magammal pénzt, reggel meg elaludtam, és a tervezett idő helyet később jöttem be.-mondta kicsit durcásan.

   -Miért kerestél kifogást?

   -Mert ügyetlennek és szétszórtnak tartanál.

   -Annak tartalak.-mosolyogtam rá.

   -Pont ezért nem...!-kezdett bele egy újabb hisztibe, de én megelőztem, és letéptem a kakaós csigámból egy nagyobb darabot, és a szájába dugtam.

Ő döbbenten nézet rám, majd ismét zavartan elkapta a fejét.

   -Kö…köszönöm…-nyögte ki.

   -Igazán nincs mit! Csak kérned kéne! Szívesen adok.-mondtam kicsit kioktatva, de mosolyogtam közben, majd a kezébe nyomtam a croissant.

   -Nem kell! Ez a tiéd…

   -Na és? Neked is enned kell! Edd meg nyugodtan.

   -Biztos?-kérdezte hatalmas kék csillogó szemeivel.

   -Persze!-mosolyogtam ismét.

   -Akkor köszönöm.-mondta lehajtva a fejét, és mosolyogva.

   -Egészséged--mondtam miközben közelítettem a szám felé a csigát.

Sammy megfogta a fejem, majd maga felé fordított, és egy apró puszit lehelt a homlokomra, amire mondanom se kell nem számítottam.

Mikor hátrébb hajolt, döbbenten néztem rá, és olyan piros voltam mint csak ritkán. Sammy csak lágyan mosolygott, és még mindig a hajamon volt a keze, és simított rajta párat. Elvette a kezét, mire még pirosabb lettem, és remegő ajkakkal hebegni kezdtem.

   -E...e...ezt...Mo...mo...most...mi..miért?-kérdeztem arrébb "rebbenve" és felállva.

   -Csak megköszöntem.-nézet rám Sammy, úgy mintha ez teljesen természetes lenne, vagy mintha én lennék bolond.

   -De...de... már megköszönted...-nyugodtam meg egy kicsit.

   -Nyugi. Vagy ennyire zavaró volt?-kérdezte.

   -Egy...kicsit...-ültem vissza mellé. 

   -Értem...-húzta a száját.-Akkor akarod, hogy inkább az ajkaidra adjam az előzőt?-súgta a fülembe.

Éppen hogy csak elmúlt a vörösségem, ismét cékla vörös lettem.

   -Te...te...te...

   -Csak viccelek nyugi!-nevetett.-Nem csókolnálak meg!-mosolygott. 

A pad mellett hitetlenkedve álltam és meredtem rá. "Nem direkt volt... Nem is tudom miért csináltam.."-csendültek fel Kentin szavai, "Nem csókolnálak meg!" -most meg Sammy ...Lehajtottam a fejem, majd halkabban szólaltam mint eddig beszéltem.

   -Jó tudni...

   -Mi...?-húzta össze a szemöldökét.

   -Semmi, ne is törődj vele...-mosolyodtam el, de már a sírás határán voltam.

Sarkon fordultam, majd ki siettem a teremből. Kimentem az udvarra, majd a kertész klubban leültem a földre, és összébb kuporodva sírni kezdtem. Hallottam, hogy kirohan utánam, de nem jött be a kertbe. 

   -Nina!-hallottam a hangját, de nem válaszoltam.
   ~Ne vegyen észre! Nem akarom, hogy így lássanak!-mondtam halkan.
Sammy még egy ideig keresett, de nem vett észre, ezért a fejét vakarva ment vissza. Még kint maradtam és nem volt kedvem bemenni. Hallottam ahogy becsöngetnek, de nem érdekelt. Úgy voltam ennyit most muszáj, még ha hideg is van... A kert közepén ültem, felhúzott lábakkal, és nem sok, de azért folyt pár könnycsepp az arcomon. Nem akartam letörölni őket, ezért hagytam a cseppeket. 1x-2x töröltem mégiscsak a nadrágomba az arcom, mert már viszketett a könnyektől. Ismét a térdeimre hajtottam a fejem, és csak ültem egy helyben.
   ~Nem akarom, hogy bárki is lásson. Nem akarom, hogy tudjanak rólam. Nem akarom...-gondoltam.
 Zörejt kezdtem hallani a kert másik végéből, de nem néztem fel. Csak szorosabban össze kuporodtam. Hallottam lépteit, és ahogy ropog a lába alatt a letört faágak.
   ~Nem akarom, hogy lásson...
 Az illető csak haladt, de nem tudtam meg mondani merre. Fel se néztem rá, csak könyörögtem, hogy menjen el. Egyszer csak csönd lett, mire nyugodtan kifújtam magam, és örültem neki egy kicsit, hogy elment. Ismét lépteket halottam, de ezek már gyorsabbak voltak, majd a következő pillanatban, már át is esett rajtam, és én is eldőltem, mire bevertem a fejem. Az illető fájdalmasan szitkozódott a földön.
   -Mi a franc volt ez?-ült fel fájdalmasan a fejét fogva.
   -Nem látsz a szemedtől?!-kérdeztem idegesen a fejem fogva.
Castiel döbbenten nézett rám, és a fejét fogva ült velem szembe.
   -Te meg...?-kérdezte, de a szavába vágtam.
   -Miért nem tudsz békén hagyni?! Ha még hülyíteni akarnál...de nem, te át gázolsz rajtam. Ez nem vicces tudd meg, és nincs hozzád kedvem. Elegem van mára a fiúkból és amúgy is mindenből! Az ember csak elakarja lógni az órát, hogy egyedül legyen, de még ebben is megzavarják! Tudod milyen idegesítő ez?! Vagy nekem nem jár 10-15 percecske egyedül, a gondolataimmal, és netán könnyekben úszva?! HA?!-mondtam folyamatosan.
 Castiel még mindig döbbenten nézet, és olyan volt a feje, mint aki szellemet lát.
   -Öhm...-vakarta a fejét, vagy csak fogta.
   -MÉG NEM FEJEZTEM BE! Te és az a büdös vámpír éned! Te tetted tönkre az itt létem! Te voltál az aki, kiszakított az emberinek hitt életemből! Erre itt az a másik kettő idióta is! Elegem van! Az ember csak egy nyugodt életet akar élni, akar egy "jó suliba" járni, és majd egy normális munkát. De mi van akkor, ha az embert még nyugodtan sírni se hagyják 10 percre, ha?! Mit csináljak akkor? Hova menjek?! Másszam meg az anyám kínját, vagy menjek az Atlanti óceánba?! Ha?!
 Csak pislogott párat, mire ráförmedtem.
   -VÁLASZOLJ MÁR! Én Nina Haraku, nem érdemlek meg 10 nyugodt rohadt percet?!
   -De...
   -Nah köszönöm. Hurrá. Örülök, hogy egyet értünk. De megzavartál szóval... Miért nézel így?-untam meg az ostoba fejét.
   -Csak...Te hogy kerülsz ide?-kérdezte pislogva párat ismét.
   -Mi van?! Itt vagyok már vagy 12 perce! Halottam ahogy beugrottál a kerítésen, és ahogy itt sétálgatsz. Itt guggoltam, míg nekem nem jöttél mint egy buldózer.
   -De...én nem láttalak...
   -Nyisd ki máskor a szemed!-mondtam, mire ismét megremegett az ajkam, és lekonyulva jelezte, hogy hamarosan ismét sírni fogok.
 A szememhez kaptam,és letöröltem a feljövő friss könnyeim.
   -Hé...Mi van?-kérdezte.
   -Semmi...semmi sincs...-mondtam, belemarkolva a fűbe.
   -Nekem nem úgy tűnik...
   -Most bezzeg látsz... Pedig én nem akarom hogy bárki is lásson most.-mosolyodtam el, miközben vadul törölgettem a szemem.
 Csönd volt, és én nem nyitottam ki a szemem, de így is csak lefelé néztem a fűre. Mikor kinyitottam a szemem, Castiel keze a fejemen volt, és egy aprót simított rajtam. Döbbenten néztem rá, de ő csak ott tartotta a kezét.
   -Mit...művelsz?-kérdeztem.
   -Csak azt néztem itt vagy-e még.
   -Hisz...itt ülök előtted...-néztem rá kérdőn.
   -Várj. Ne mozdulj, és ne is gondolj semmire.-mondta, majd kutatni kezdett a zsebébe, majd mikor elővette a telefonját, nyomkodott rajta párat, majd felém tartotta a kamerát.
   -Nézd! Láthatatlan vagy!
   -Ez...hogy...?-néztem a telefont.-Nem lehet, hogy szar a kamerád?
   -Akkor fordíts rajta!
Meg is fordítottam, de Castiel látszott. Csak néztem, és döbbenten hátra néztem a kerítésre, majd vissza. Csak a kerítés és a kertészház látszott.
   -De...hogyan...?-kérdeztem, a telefont a kezemben tartva.
Castiel felállt és mögém sétált, majd óvatosan megérintette a hátam, majd a kabátját rám terítette. A láthatatlanságom elmúlt, és kicsit kipirulva, piros szemekkel, és könnyes arccal néztem fel rá.
   -Tél van ember...te meg csak úgy kijöttél egy pulcsiba...-nézet oldalra.
   -Miért..?-kérdeztem, mire leguggolt elém.
   -Mi miért?-kérdezte felvonva a szemöldökét.
   -Azt hittem utálsz, azért ami a kórházba történt...-néztem a szemébe.
   -Hát igen... Eléggé megleptél, és még mindig nem értelek, de tudod hogy van... A szükség kivételt szül.-húzott ki egy tincset vigyorogva az arcomból.
   -Ez tuti nem így van.-mosolyodtam el.
   -Ne rontsd el a pillanatot!-nevetett, majd vissza sétált a falhoz, és annak dőlve lecsúszott azon, majd leült.
 Követtem a példáját, majd felálltam, és a dzsekijét összébb húzva oda sétáltam hozzá, majd leültem mellé. Mind a ketten előre meredtünk, majd a csöndet én törtem meg.
   -Miért siettél el?-kérdeztem.
   -Valamit meg kellet néznem...Vagyis valamiről meg kellet bizonyosodnom...-mondta vállat vonva.
   -És... mire jutottál?
 Ő csak félszemmel rám nézett, majd vállat vont.
   -Miért sírtál?-kérdezte.
   -Én... -haraptam az ajkaimba
   -Látod, ez is olyan téma, amiről nem érdemes beszélni. Akkor máshogy fogalmazok. Ki miatt sírsz?
   -Miért sírnék bárki miatt is?-meredtem a földre.
   -Ugyan...ha te sírsz akkor mindig van valaki mögötte.
   -Miért vagy kedves?
   -Nem vagyok kedves!-horkantott fel.-Csak...
   -Csak?
   -...Nem tartozik rád! Vagy válaszolj a kérdésemre, vagy itt hagylak.
   -Ne hagyj itt...-suttogtam.
Teljesen felém fordította a fejét, és kérdőn nézett. Én csak a kabátját szorítottam, és az ajkamba haraptam.
   -Jó... De akkor dalolj Madárka.
   -Eddig nem Deszka voltam?-mosolyogtam ismét.
   -Megint kitérsz!
   -...Jó... Csak... Elegem van már... Ez a mai nap is "remekül" kezdődött... És még a többiek is...-gondoltam vissza.
   -Darks? Megint behülyült?
   -Nem... vagyis... nem tudom... Lehet csak én reagálom túl...
   -Hát, ha így félmondatokban beszélsz és még azt is úgy, hogy nekem kell kiszednem, nem tudok segíteni. 

   -Jó... Csak mind a kettő fiú olyat mondott amit lehet félre értettem de lehet hogy nem, ezért akadtam ki...

   -Kettő? Azt hittem Darks csinált valamit. Ki a másik?

   -Kentin és Sammy...

   -A blöki is? Nah, nem vitte vissza a labdát?-röhögött.

   -Idióta!-ütöttem vállon.
   -Hé! Ez fájt... Ennyire ne durvulj.-dörzsölte a vállát.

   -Fura... Pedig nem ütöttem erősen. 

   -Nos akkor foglaljuk össze. Darks és a blöki mondott vagy tett valami olyat, amit te félre értettél, ezért berágtál rájuk és itt kötöttél ki.

   -Így van Castiel nyomozó. Jó nyomon van.-mondtam gúnyosan.

   -Hékás! Én itt az elveimet eldobva próbálok neked segíteni, te meg így értékeled?!-háborgott gyerekesen, mire elnevettem magam.

   -Bocsi...de ha gyerekes vagy mit tegyek?-néztem rá.
   -Legalább jobb a kedved kicsit.
   -Csak erre mentél?-néztem döbbenten rá.-De hisz...miért?
   -Miért, miért! Minden 2.mondatodban benne van szinte hogy miért! Minek kellene tudnod?
   -Bocsánat...
   -Amúgy meg... Akármennyire is furcsa, hogy tényleg így beszélgetünk, de te is elfelejtetted velem ez idő alatt a bajom. Nem kell mindig ok, de nem hittem volna, hogy szavakkal kizársz a világból egy időre.-mondta, mire halvány mosoly jelent meg a számon.
 Kicsit még ültünk egy helyben, majd megszólalt.
   -Semmi? Semmi beszólás, amiért ilyen nyálasat és baromságot mondtam?
   -Nem akartam elrontani a pillanatot.-kuncogtam.
Castiel elvörösödött, majd felállt és köhögött egy aprót.
   -Nos, akkor én mentem i...
   -Ti ketten!!-kiabálta Viktor vadul közeledve.
   -Basszus...-mondta, majd spurizni kezdet a kapu felé.
   -Megállsz Szaros!-kiabálta, majd utána rohant, és a gatyája övénél elkapva Castielt lerántotta a falról, mire az elterült.
   -Mi az, hogy egyből az első osztályfőnöki dolgom, egy figyelmeztetőt kiadni, mert kettő taknyos ellógja az órát?! Eszem megáll!
   -De tanár úr...-kezdtem.
   -Semmi de! Nem érdekel mit talált ki Haraku, miért nem ment órára, de hogy idekint ülnek, -15 °C-ban. Még le is akarnak betegedni?! Befelé!-lökte előre Castielt.-Irány a tanári!-mondta dühösen.
 Castiellel össze néztünk, majd vállat vonva elindultunk be. Viktor ment előttünk, mi meg csöndben mögötte. Mikor a tanárihoz értünk Viktor körbe nézett, majd az asztalához vezetett és leültettet minket. Becsukta az ajtót, majd ő is leült.
 Egy darabig komoran meredt ránk, majd kifújva magát össze kulcsolt kezeire döntötte a fejét.
   -Miért nem bírtok nyugton maradni?-kérdezte nyugodtabban.
   -Csak megjátszotta magát?-kérdezte Castiel.
   -Ja. Igazából, ha most nem én lennék az "osztályfőnökötök", akkor magasból tojnék rá, hogy hol vagytok... De most ez miatt jobban figyelnek. Szóval mondjátok, hogy megdorgáltalak vagy amit akartok.
   -Figyelmeztetőt se kapunk?-kérdeztem.
   -Akarsz?-nézett rám.
   -Úgy hitelesebb lenne.
   -Jó, akkor szóbeli figyelmeztetést kaptatok.-legyintett.
   -De király! Akkor ha csinálunk bármit csak ennyi?-kérdezte Castiel.
   -Csak most... Ma túl fáradt vagyok, ezért nem érdekel. Oh tényleg. Nem voltatok bent. Bementem az osztályhoz, és szóltam, hogy ebben az évben nem lesz harc-művészet órátok élesben. Most még átveszünk pár dolgot, majd én a szünetben megnézem a harcszinteket, a leírottak alapján, és szünet után már élesbe harcolhattok egymás ellen. Vagy más osztályok ellen. Most mehettek!
 Ezek után nem történt nagyon semmi. Amint vége lett az utolsó órámnak haza siettem, de előtte megálltam a boltban és vettem almát, kinder-tojást, pár üdítőt, és még pár dolgot majd haza mentem. Haza érve nyitva volt az ajtó, majd beérve Molly a nyakamba ugrott.
   -Csak hogy itthon vagy!-ujjongott.
   -Jól van.. Éhes vagy?-kérdeztem.
   -Igen.
Elkészítettem az ebédet, majd megebédeltünk. Oda adtam a tojást és az almát neki, majd elmentem leckét írni. Molly addig kiült a napaliba, és olvasott. 3óra múlva készen lettem az összes leckémmel, és úgy-ahogy de megtanultam a többséget. Mollyhoz kiültem beszélgetni, majd este 10-körül elmentem fürödni és hajat mostam. Befontam még a hajam, majd 11-körül el is aludtam.

[2 nap múlva]

"...Napos idő volt. Lepkék repkedtek a réten, és nyuszik ugráltak minden felé.
   -Várj meg nyuszi!-futottam utána nevetve.
Mikor elkaptam a kis fehér bundájú vörös szemű kis állatkát elterültem a földön, majd boldogan dobáltam fel-le a lábaim. Végig néztem magamon, és nem lehettem több 6-7 évesnél. A nyuszit felemelve néztem a szemébe és dúdolgattam.
    -Olyan szép napunk van. Bár mindig ilyen lehetne!-mondtam magamhoz ölelve a nyuszit.
 Lehunytam a szemem, majd mikor újból kinyitottam, már idősebb voltam, olyan 12 éves és valaki a karjaiban vitt. Kitisztult a kép, majd Sammyt véltem felismerni a személyben. Halványan elmosolyodtam, majd a nyaka köré fontam kezeim.
    -Felébredtél?-kérdezte.
    -Igen.
Még sétált, egy fényes folyosón, aminek végeláthatatlan hossza volt.
    -Hova megyünk Sammy?-kérdeztem.
    -Egy nyugodt helyre. És én nem Sammy vagyok!-mondta.
    -De hisz...Tudom, hogy te vagy!
    -Nem igaz kicsi lány.-mondta, majd rám nézet rubint vörös szemeivel, és ismét idősebbek lettünk.
    -Ki vagy?-kérdeztem immár a jelenlegi koromban.
    -Nem kell aggódnod tőlem. Igazán nem bántanálak!-mondta, miközben haladt tovább előre.
    -Rendben...-mondtam, majd neki hajtottam a mellkasának a fejem.
    -Érzed?-kérdezte.
    -Micsodát?
    -A vér szagát!-mondta, majd benyitott egy ajtón, ami előttünk termett.
A terem televolt vérrel, és hullákkal. Letett a földre, mire rémülten néztem körül.
    -Mi ez?-kérdeztem.
 Közelebb sétáltam az egyik testhez, majd óvatosan megfordítottam. A szeme homályos volt, és jéghideg volt a teste és a tekintete. Sikoltva álltam fel, és léptem el.
    -MI EZ?!-kérdeztem kiabálva.
    -Nem ismered meg? Ő a barátnőd. Molly ha jól emlékszem. És itt van mindenki más is. Hát nem csodás?-kérdezte, mellém lépve.
    -Megölted őket?!-kérdeztem előre meredve.
 Makoto, Molly, Castiel és Kentin a földön feküdtek vérbe fagyva, Viola és Alexy, felakasztva lógtak egymás kezét fogva.
    -Hát nem gyönyörű? És a legjobbat még nem láttad! -mondta majd egy irányba mutatott.
Arra néztem, majd Sammyt vettem észre a sötétebb részben.
    -Sammy!-örültem meg neki, majd elindultam felé, de megtorpantam.-Nem lehet...-kerekedtek el a szemeim.
  Sammy a falnak dőlve pár centivel fölötte volt. Minden végtagjából 1-1 dárda állt ki, és a mellkasába egy karó döfve volt.
    -Miért ölted őket meg?!-fordultam felé, ingerülten.
    -Én? Nem én öltem meg őket! Nézz csak végig magadon!-vigyorgott.
Lenéztem a kezeimre, amik vérben úsztak, és a ruháimon is több liter vér virított.
    -Nem..Nem...Nem...
    -Csodás lett a műved! Gyönyörűen befestetted a szobát!-nevetett.
 Én csak előre meredtem, mire megragadta a hajam és hátrébb húzta.
    -És most, ha megbocsátasz... Te jössz!-mondta, majd lendítette a kezét amiben egy tör volt."

    -NEEEE...-sikoltottam, felülve az ágyamon!
    -Nina!-fogta a vállam Molly.
    -Nee! Eressz el! Nem akarom! Ne bánts!-kiabáltam, majd felpofoztam Molly-t.
 Ő leesett az ágyról, majd a térdein ülve fogta az arcát. Kitisztult a kép, és észre vettem hol vagyok, és a számhoz kaptam a kezem.
    -Molly...Ne haragudj... Nem tudtam... Nem akartam...-mondtam remegve, és felé nyúlva, de ő elütötte a kezem, majd gyors mozdulattal felpattant, és nekem ugrott, szorosan magához ölelve.
 Remegve és ijedten néztem rá, mire ő simogatni kezdte a fejem.
    -Jól van Nina! Semmi baj! Minden rendben van már.-mondta nyugtatva.
    -Annyira... sajnálom...-mondtam belemarkolva a fölsőjébe és elsírtam magam.-Azt hittem megöltelek titeket...
    -Shh... Csak egy rossz álom volt! Minden rendben van!-mondta.
    -Olyan valós volt...
    -De nem az volt. Ha akarsz pihenhe..
    -Nem.. Megyek már készülni. Jól vagyok.-mondtam eleresztve Mollyt.
Ő csak bólintott majd kiment a szobámból. Én is kimentem, majd a fürdőszobába bemenve megmosakodtam. Mikor töröltem már az arcom, észre vettem egy vörös csíkot végig futva a nyakamon, és mellette egy apró lila foltot is. Csodálkozva hajoltam közel a tükörhöz, és úgy is szemügyre vettem a karmolást. Apró volt igaz, csak pár centis *talán 5-6?* de mégis jól látszott.
   -Megkarmoltam volna magam?-gondolkoztam el, majd egy kép ugrott be.
   ~Te jössz!-csendült fel a fejembe, és láttam ahogy elvágja a torkom.
 Sikoltottam egyet, és valamit, ami a közelembe volt levertem. A fejemhez kaptam, és próbáltam befogni a füleim, de csak hallottam a hangját. -Te jössz! Te jössz! Te jössz!- és egyre hangosabban.
   -Mi történt?!-rohant be Molly, és megállt mielőtt beleléphetett volna a szilánkokba.-Megsérültél.
   -Kezdek...megőrülni...-fogtam a füleim, miközben folytak a könnyeim és hatalmas szemekkel a földet bámultam.
   -Mi? Hogy érted...?-kérdezte aggódva.
Felnéztem rá, majd nem törődve a szilánkokkal odaléptem szorosan elé, és megfogtam a vállait.
   -Adj... Mond, hogy van... valami nagyon erős nyugtatót!-mondtam.
   -De...Nem lenne jobb ha pihennél? Otthon maradok veled ha kell.
   -Ha otthon maradok látni fogom! Hallani! És akkor megöl!-mondtam remegve.
   -Ki?-kérdezte rémülten.
   -Ki...?-kérdeztem vissza.
Molly nyelt egyet, majd ismét megszólalt.
   -Azt mondtad megöl...de kicsoda?
   -Megöl..?-kérdeztem ismét.-Miről beszélsz? És... Mit keresek itt?
   -Nina... Megrémisztesz! Hisz kijöttél arcot mosni...
   -Mikor keltem fel?
   -Úgy 10 perce. Felkeltél, mert rémálmod volt.
   -Rémálmom? Nem emlékszem rá...-gondolkoztam el.
   -Gyere ki!-fogta meg a kezem és kihúzott. -Megvágták a lábad a szilánkok!-ültetett le majd benézett a talpam alá, de egy szilánk se vágott meg.
   -De hisz...
   -Megyek készülődni!-mondtam majd felálltam és bementem a szobámba.

   -Biztos jól vagy?-kérdezte Molly gyanakvóan, mikor bezárt.
   -Igen. Csak rosszul aludtam, ennyi. Majd a fürdőszobában megláttam egy pókot és azért vertem le azt a tárgyat...Bocsi érte...
   -És miért akartál gyógyszert?
   -Megvan... És olyankor minden kell, mert nagyon rosszul vagyok.
   -Na de nyugtatót?
   -Csak félre mondtam. Fájdalom csillapítót akartam. Ne aggódj már.-mentem mellette össze húzott kabátban, és sállal takart nyakkal.
   -Hát jó...-mondta de tudtam, hogy nem vette be.
 Hülye voltam. Nem kellet volna, hogy ennyire megtudja vagy hogy ilyeneket mondjak... Nem szabad még egyszer ilyen gyengének lennem, különben még őrültnek hisz.
   -Hé Nina. Valaki vár.-mondta, mert én belemerültem a gondolataimba.
 Felnéztem, majd Alexyt vettem észre az utca sarkon. Már kb 5 napja nem láttam... Keserű íz lepte el a szám, majd szorosabbra húztam a sálam. Mikor oda értünk mellé, ő felénk fordult, majd egy mosolyt próbált mutatni.
   -Sziasztok!-köszönt óvatosan.
   -Szia Alexy...-mondta Molly halkan.
   -Előre mennél Molly? Beszélni szeretnék Alexyvel.
   -...Jó... Ha akarod...-mondta durcásan és előre ment.
Míg haladt párszor vissza nézet, de mi még nem haladtunk csak álltunk egy helyben. Felnéztem Alexyre, és meg rám, és látszott mennyire zavarban van.
   -5 napja nem láttalak. És még én hiányzok sokat...-mondtam szemrehányóan.
   -Nem tudtam mit csináljak, ezért elutaztam kicsit.
   -Merre voltál?-kérdeztem.
   -Meglátogattam apu, és anyu sírját.-mondta.
 Én csak nyeltem egyet, majd mintha nem hallottam volna elindultam.
   -Te...Voltál náluk azóta?-kérdezte.
   -Egy 6 éve biztos nem voltam. Utoljára a nagyanyánkkal... Vagyis Dorothyval kimentünk a sírhoz... De azóta nem... Szóval olyan messze voltál?
   -Igen... Nina én...-lépett elém, és állított meg.-Én nagyon sajnálom... Sőt.. Szörnyen röstellem azt ami a kórházban történt. Nem is tudom miért... Elragadtak az indulatok, és féltem, hogy előlem menekülnél igazából.
   -Alexy... Ennyivel még nincs elintézve ugye tudod? Te kezet emeltél rám! Még soha senki nem ütött meg ezelőtt..
   -Tudom! És hidd el...Tényleg nem tudom hogy tehetném jóvá, de igyekszem helyre rakni a dolgokat.
 Csak néztem rá, majd lehajtottam a fejem.
   -Rendben, kapsz még esélyt.
   -Köszönöm Ni.--
   -Megtennél nekem akkor most is valamit?-kérdeztem még mindig lehajtott fejjel.
   -Igen! Bármit!
Nem szóltam semmit, csak szorosan Alexyhez bújtam. Ő meglepődött és először át se ölelt, csak állt mint egy cövek.
   -Kérlek... Nagyon félek!-mondtam a mellkasába fúrva az ismét könnyes arcom.
   -Minden rendben!-ölelt át ő is szorosan, és a száját a fejem búbjára nyomta.
   -Nincs semmi se rendben...
   -Itt vagyok! És megvédelek az életem árán is akár.
   -Köszönöm Alexy.-mondtam majd lehunytam a szemeim.
 Mélyen magamba szívtam az illatát, majd pár perc múlva elengedett és letörölte a könnyeim.
   -Össze könnyeztél!-nevetett.
   -Ez most kellet... ne haragudj.
   -Ne kérj ennyiszer bocsánatot! Nem szabad.Nos..mehetünk a suliba?-kérdezte és a karját nyújtotta.
   -Igen!-mondtam egy apró mosollyal és belé karolva indultunk tovább.