20.fejezet

 Az elmém rabja 2/1




 *Nina szemszögéből történik majd a többség, a pánik nem izgi ;)~by szerkesztő*

  *...Sötétség vesz körül, mi folyik itt? Előbb...mintha Miami-ban lettem volna...Egész pontosan és azon belül a parkban...*
   -Ahj, miért van ilyen sötét a fejemben?-ez most elég kétértelmű volt.-Vagy még a fejemben vagyok?
   ~Igen ott vagy.
   -Ki van ott?!-forgolódtam.*ismerős ez a hang*
   ~Hát te!-nevetett az illető.
   -Össze zavarodtam...
   ~Mint mindig!-sóhajtott.
   -Mutasd magad! Ne rejtőzködj!-mondtam a kezem ökölbe szorítva.
   ~Nem ismersz meg? A hangom, pedig ismerős neked.-nevetett.
What the....Honnan tudja?
    ~Honnan tudom? Onnan, hogy Én és Te ...-világosabb lett valamennyire a környezet, és egy erdőben találtam magam, ahol előttem állt...

    ~...Egyek vagyunk. Hallom a gondolataid, érzem az érzéseid. Én, Te vagyok!
Elállt a lélegzetem is, és csak néztem rá.
    ~Meglepődtél?-mosolygott.
    -Azt mondod... Te vagy Én.
    ~Igen.
    -Akkor, Te és Én egyek vagyunk...
    ~Így van...
    -...
    ~Most mi van?
    -Wáá.....Össze zavarodtam....-dörzsöltem a fejem.
    ~Hogy bírsz ebben össze zavarodni?-húzta össze a szemöldökét.
    -Miért van 2 belőlem?
    ~Nincs belőled 2.
    -Akkor.....De hát azt mondtad!
    ~Igen. Mert én csak a fejedben létezem. A valóságban még nem jelentem meg, így akik ismernek úgy tudják egy van belőled.
     -De miért van nekem kettő személyiségem?
     ~Az elméd nem érezte magát biztonságban, ezért megalkotott engem.-mondta unottan.-Egyfajta biztonsági rendszer vagyok. Őrző - védő.
     -Ilyenkor is kötelező a testet öltés? Nem csak egy egyszerű léleknek kéne lenned? És miért az én alakom van rajtad? Hisz "szellem" vagy nem?
     ~Az igaz, hogy nem kötelesség a testet öltés, de ez így kényelmesebb. És igen, szellem vagyok, és azért a te formádat öltöttem fel, mert mégis a te fejedben vagyunk.-nevetett fel.
     -I..igaz...-nevettem én is.
     ~Csak nem azt hiszed, hogy azért van rajtam a te alakod, mert át akarom venni a helyed?-nevetett.~Ez sikertelenül menne amúgy is. Én nem tudok 100%-san úgy kinézni mint te. Nekem maximum az egyik szemem lehet sárga. És az enyém élettelen, látod?-mutatott a szemére.
     -Igen...Nem feltételeztem ilyet.-vigyorogtam.-És mit csinálunk itt? Nem tudok valahogy kikerülni a fejemből? És hol van Viola?
     ~Viola? Ja a lila hajú lány? Ő már kiment. Meglátott pár emléket, amikre kíváncsi volt, és távozott, biztonságban.
     -Akkor jó.-mondtam keserű mosollyal.
     ~Gyere!-fogta meg a karom, és átvitt egy világosabb helysége, ahol képek lebegtek.
Rengeteg képe lebegett minden felé, nekem meg elállt a lélegzetem. Volt amire emlékeztem, de olyan is akadt ami nem rég történt. De rengeteg olyan kép is volt amiről nem tudtam mi az... A másik "én" elindult beljebb kikerülve az emlékeket.
      -Hé! Várj meg.-rohantam utána.
Ő még csak hátra se nézett, és haladt tovább. Egy kis idő múlva megállt egy emlékkép előtt, és én utol bírtam érni.
      -Ez mi?-kérdeztem.
      ~Nem emlékszel erre?-nézett rám.
      -Nem. Mi történt? Miért nem emlékszem erre?
      ~Az elméd elzárta...Nem is. Te magad elzártad a számodra fájdalmas emlékeket. Hogy biztonságba légy, és ne szenvedj.
      -De hát...Miért? Megtudjuk nézni?
      ~Tudni akarod mi történt itt?-nézett rám.
      -...Igen!
  Egy mosoly jelent meg az arcán és bólintott. Kinyújtotta a kezét, majd mikor hozzá ért a képhez, éles világosság jelent meg körülötte, és "beszívott" minket. Kinyitottam a szemem és elém tárult a múlt. Magamat láttam, mire össze szorult a szívem. Egy eldugott zugban ültem, és kínkeservesen sírtam.

      --Miért történik ez velem?!-hallottam a hangom, ami remegett.-- Apu, anyu itt hagyott. Alexy is elment... Miért hagynak mindig egyedül? Mi rosszat tettem, hogy ilyen büntetést kapok? Miért Istenke, miért? Esetleg Nina valami nagyon rosszat csinált? Nem emlékszem...-törölgette a szemét.
 A pólója ujja már elázott a sok könnytől. Nekem össze szorult a szívem, és csak figyeltem.

Kiléptünk az emlékből,majd egy másik képre mutatott.
      ~Arra emlékszel?-kérdezte.
      -N...Nem... De...Ki az?
Elvigyorodott, majd rátette a kezét a képre. Ismét fényleni kezdett minden, és megint belecsöppentünk egy emlékembe. Ezúttal az iskolába kerültünk, és azon belül egy tanterembe. Már óra volt, és pár pillanat múlva megtaláltam magamat. Egy ablak melletti padnál ültem  Rövid nyakig érő hajam volt, és a suli egyenruha volt rajtam. Kifelé bámultam, és elég morcosnak tűntem.
      -Mi történik?
      ~Nem emlékszel?-kérdezte oldalra biccentve a fejét.
      -Nem...Olyan morcosnak látszom.
      ~Nem csoda. Hisz ki voltál közösítve. Miután szüleid meghaltak, és Alexy elköltözött nem engedtél senkit se magadhoz közel. Mindig egyedül mentél mindenhova, és rengeteg vitát szítottál a régi barátaiddal.-mondta .
      -De hisz, miért nem emlékszem erre?
Ekkor kinyílt az ajtó és valaki besétált rajta. A "gyerek én" arra nézett, és ekkor vettem észre, hogy könnyesek a szemei. A személy aki bejött homályos, sőt elmosódott volt és nem tudtam ki az.

      -Miért nem látom tisztán? Ki az aki bejött?
      ~Úgy látszik az elméd nem nagyon akarja, hogy tudjuk.-harapott a szájába idegesen.~Menjünk a következő helyre!-ragadta meg a karom és kimentünk az emlékből.

 Átcibált egy másik emlékbe, és megálltunk ott. Egy darabig nem történt semmi, majd megjelentünk a régi sulim udvarán. Egy fa alatt ültem, és éppen egy könyvet lapozgattam. Nem sokáig voltam egyedül, mivel egy gyerek fölém tornyosult, és eltakart. A régi én felnézett rá mogorván, mire a gyerek elvigyorodott.
      --Szia! Bocsi tudnál segíteni?-kérdezte a gyerek.
 A kis mogorva becsukta a szemét és a könyvét. Szótlanul eltette azt, majd felállt. Leporolta a szoknyáját és a fiúval nem törődve elindult a fa alól. A fiú nem hagyta annyiba utána futott, és beérve őt elé állt.
      --Várj má'! Hé! Hallasz?! Hahó! Érted amit mondok, Ha, ha, haaa? Naa létsziii szólalj meg! Helloo.-és még ilyeneket mondott miközben körbe ugrált.
A "R" én már egyre csak idegesebb lett, míg megállt egy helybe, és a fiú felé fordult.
      --Mit akarsz?-kérdezte idegesen.
      --VÉÉGRE! Már azt hittem nincs hangod.-nevetett.
      --Ha csak ennyit akartál...-indult volna el.
      --Nem ennyit akartam! Ne hagyj máárt itt!-kapta el a karját.
      --Akkor?!
      --Körbe vezetnél?-kérdezte mosolyogva.
      --He?!-nézett rá értettlenül.
      --Tudod új vagyok, és mikor bementem hozzátok a terembe, te vettél először észre, ezért gondoltam...
      --Mit? Hogy barátok lehetnénk?-kérdezte szúrósan.
      --Hát, igen!-mondta mosolyogva.
      --Rosszul hitted!-mondta, és ismét elindult.
 A fiú egy darabig egy helyben állt, majd ismét utána rohant.
      --De miért? Meg bántottalak? Mondjuk még csak most jöttem. Vagy nem vagyok szimpatikus? Nem az sem lehet mert én maga vagyok a tökély, és mindenkinek bejövök. Akkor talán rossz a séróm? Nem azt is rendben van mint mindig. Akkor...-ekkor nem bírta tovább és a szavába vágott.
      --Elég! Miért? Miért engem? Miért nekem? Miért velem? Hagyj békén légy oly szíves, és fogd be!-mondta a szemébe.
      --Csak sorjában. Azért téged, mert téged láttalak meg először az osztályból, mert nem akartam a csoportoktól segítséget kérni. És mert aranyos vagy!-mondta mosolyogva.
      --Ne-ne mondj ilyet, nem is ismersz!
      --Akkor legyünk barátok, és megismerlek!
      --...-a kis morcos teljesen elpirult.-Hogyan tudok tőled megszabadulni?
      --Nehezen!
      --Mindig ilyen makacs és idegesítő vagy?
      --Igen! Szokd meg Kékike!-nevette el magát.
      --Nem vagyok "Kékike"! Van nevem is!
      --Elárulód?
      --Nina....Nina Haraku.-motyogta zavartan.
A fiú elmosolyodott, majd megszólalt.
      --Aranyos név! Miért vagy zavart?
      --Mert...Eddig senkit nem érdekelt a nevem 2 éven át. Minden barátom eltaszítottam és egyedül voltam eddig. Senki nem kérdezett rólam semmit, ami érthető. És most furcsa, hogy valaki ennyit beszél velem.
      --Akkor változtassunk ezen! Érjük el, hogy féltékenyek legyenek rád! És hogy mindenki barátkozni akarjon veled!-mosolygott.
      --Neked... Mi a neved?-kérdezte zavartan.
  A fiú előrébb ment, majd megállva előtte vissza fordult és komoly tekintettel mondta.

      --Sammie. Sammie Darks. De neked csak Sammy!-nyújtotta a kezét.
 Piros fejjel megfogta a kezét és megrázták. A fiú újra elmosolyodott, és a "piroskának" a vállát átkarolva elmentek.

Ismét eltávolodtunk az emlékből, és most nem a képes szobába kerültünk, hanem ismét valami sötét helyre. Én csak emésztettem a látottakat, hallottakat.
      -Miért nem emlékszem erre a Sammy gyerekre?
      ~Nem tudom. Valamiért az elméd kitörölte.-mondta idegesen.
      -Van még valami? Mert ha nincs vissza akarok már menni!
      ~Vissza? Hova?-vigyorgott.
   Fájdalmat éreztem a mellkasomnál, majd a fejem is iszonyatosan elkezdett szúrni. Lerogytam, és fogtam ez említett testrészeket. A fejembe egyre nagyobb fájdalom lett, majd hangokat hallottam.
      *"Ninaa"- hisz ez Viola hangja.
      *"Haraku!" -ez meg Makotoé.
      *"Ninaaa"
      -Alexy?! Mi folyik itt? Miért hallom a hangjukat?
      ~Miket? Miről beszélsz én nem hallok semmit!-vigyorgott.
      -Ne szórakozz velem! Engedj ki innen! Vagy adj egy "Exit"-et és már itt se vagyok!-mondtam idegesen.
      ~El akarsz menni?! Mégis minek? Nem vár kint senki! Annyi mindent meg kell még tudnod!
      -Mi vagy te?-kérdeztem rémülten.
      ~Én? Hisz Én, Te vagyok.-nézett őrülten.

      ~Az elméd teremtett, hogy védjem az emlékeket. Én, Te vagyok. A szívedben lakozó sötétség formált, a magány és a reménytelenség pedig megszült. A düh, és a rettegés pedig éltettet. Én vagyok a Te sötét oldalad.
      -Mit akarsz tőlem?!
      ~Hogy újra minden olyan legyen mint régen. Hogy újra magányos légy. Hogy éljek. De ha ez lehetetlen, akkor a világban akarok élni. Hogy mindenki szenvedjen úgy mint mi!
      -Őrült vagy! Én már nem szenvedek. Miért akarsz nekem rosszat?
      ~Rosszat? Én nem akarok neked rosszat! Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen.
      -És ezt hogy akarod elérni? Mit tervezel? Megölsz?
      ~Ugyan dehogy. Akkor én is megsemmisülnék.
      -AKKOR?-kezdek ideges lenni. Egy zakanttal beszélek...szuper.
      ~Bebörtönözlek az elmédbe! Örökre itt maradsz, míg a szeretteidben elfeledésbe merülsz.
      -Nem hagyom! Úgy is kijutnék innen.
      ~Egy próbát megér!-vigyorgott.
 Közelebb jött hozzám, majd a kezét a fejemre tette, és megrázott. Erős áramütés ment végig a testemen, majd ledermedtem és elterültem a sötétségben. Utoljára még láttam, ahogy lefekszik mellém, és vigyorogva nézett engem. Megpróbáltam kinyújtani a kezem, mire ő megfogta és össze kulcsolta a kezünk. Ilyen pózban vesztettem el az "eszméletem" és fogalmam se volt mi fog történni.