21.fejezet.

 Az elmém rabja 2/2



..... Gyanútlanul haladtam felfelé a lépcsőn, mire hatalmas villanás vakított meg szinte, majd egy vidám nevetést hallottam.
     -Hékás! Mit csinálsz?-kérdezte.
     -Csak lefotóztalak!-mondta.
     -Miért? Nem adtam rá engedélyt!
     -Nem is kértem!-nyújtott nyelvet mosolyogva. 
     -Add ide! Kitörlöm!-ugrándozott a telefonért.
     -El kell venned, ha ezt akarod!-nevetett a folyosón.
     -El is veszem!-jelentette ki.
     -Azt megnézem!-nevetett, majd a telefont nyújtotta.

     -Na! Ne légy már ilyen! Pedig akartam adni neked egy ajándékot!-pufogott.
     -Ajándékot? Nekem? Miért? Nincs is szülinapom...
     -Tudom...de....te vagy az első BF-em.-pirosodott el.
     -BF? Az mi?-nézett értetlenül Sammy.
     -"Best Friends"...-mondta zavartan.
     -Elfelejtettél valamit.-mondta komolyan.
     -He?-ijedt meg.
     -Hát csak annyit, hogy... "Forever"!-mosolygott.
 A lány is elmosolyodott, majd Sammy átkarolta és nevetve mentek végig a folyosón, a képeket nézve, és csinálva......

      ~Ébresztő "csipkerózsika"! Furcsa, hogy még az elmédben is bírsz álmodni. De ezt inkább emlék felidézésnek mondanám. Úgy látszik az elméd már hagyja, hogy emlékez "Sammy"-re.-nevetett gúnyosan.
      -Hogy..Mi? Hol vagyok?-hunyorogtam.
      ~Az elmédben. Még mindig. Kicsit kiütötted magad.
      -"Kiütöttem...magam"?! Nem inkább te engem?!
      ~Egyek vagyunk. Ha én felpofozlak, saját magad pofozod fel!-vigyorgott.
      -NEM! Te egy külön álló személy vagy! Kizárt, hogy egyek legyünk. Attól még, hogy a fejemben tanyázol, nem vagy Én!
      ~Ohoo. Érdekes.-vigyorgott.-Hogy jutottál ilyen feltételezésre?
  Nem mondtam semmit, csak félre fordítottam a fejem. Ki voltam kötözve, bár nem tudom mivel. A lábaimat fogó kötél és a kezeimet fogó egybe csatlakoztak, valahol hátul. A "földön" ültem a lábaim meg mellettem összehúzva.
      -És most?-tettem fel a kérdést.
      ~Mi? Mire célzol?
      -Most mit tervezel? Megölni nem akarsz, akkor? Mik a szándékaid velem?
 Ő csak elvigyorodott, és nem mondott semmit. Végig nézett rajtam, majd pár pillanat múlva előttem teremt. Leguggolt elém, és a szemembe nézett. Rémisztő tekintete volt, szinte örvényeztek a szemei. Elkaptam a tekintetem, és a fejem is, de ő megfogta az állam, és felemelte azt,hogy egyenesen a szemébe nézzek.
      ~Móka. Csupa mókát terveztem. Végül is... Időnk mint a óceán, végtelen.-mondta majd elengedte az állam és felállt.
 Borsózik a hátam tőle. Kirázott a hideg ahogy mondta, majd ismét a lábaim néztem.
      *-Hogy kerültem már megint ilyen bajba? Miért vagyok ilyen? Hogy ennyi rossz van velem. Rengeteg ellenség, és még bennem is volt. Remek... Mit tehetnék ellene? Van valami gyengéje? Ki kell szabadulnom innen...*
       ~Nos lássuk csak....Milyen móka legyen először?-gondolkodott.
        -Bármi is az csináld gyorsan. Nem érek rá egész nap. És nincs kedvem sokáig téged nézni.
   Erre nem mondott semmit, csak rám szegezte tekintettét, majd a hajamat megmarkolva hátra rántott, mire elterültem a földön.
        ~Te csak ne viccelődjél Nina Haraku! Nem lesz ilyen jó kedved, ha móresre tanítalak. Először kezdődjék akkor a fizikai fájdalmak.-rúgott belém egyet.
Még 3-at belém rúgott, minek hatására egyre jobban húztam össze magam. Becsukva volt a szemem, és még egy hangot se adtam ki. Utolsónál mégis felnyögtem, majd köhögni kezdtem. Lekevert egy pofont, majd ismét a hajam ragadta meg... *Hülye bitch! A hajamról le lehet szállni! Oh csak szabaduljon ki a kezem....* Csak bámult egy darabig, majd inkább a fejem fogására tért át, és ismét megrázott! Ez alkalommal nem ájultam el, csak a földön feküdtem és remegtem. Ő meg csak nevetett rajtam.
        ~Remélem még nem feküdtél ki! Még annyi mindent akarok játszani rajtad! De rendben, akkor csináljunk mást...-fogta meg a tarkóm és a szemembe nézve folytatta.-Megmutatok neked néhány elfeledett, vagy elrejtett emléket. Kezdjük is a kalandot!

A fejemet fogva mellém állt, és ügyelt arra mindent végig nézzek majd. Ismét világosság jelent meg majd a suli udvara tárult elénk. Éppen készültem menni a szekrényemhez, *olyan 5.-6.-os lehettem* de nehezen ment, mert sokan hátba vertek, és röhögtek rajtam. Mikor elértem a szekrényemhez, és kinyitottam, rengeteg szemét hullott ki belőle, majd a legvégén egy üzenet.: "A kis emós kedvenc elfoglaltsága a szemét gyűjtés". Mindenki aki ott volt röhögött rajtam, mire könnyes szemmel elrohantam.
        ~Haha! Látod? Még az általánosodban is nagyon utáltak. Pont mint most.
        -Utálnak?-mondtam ledermedve.-Ez baromság. Csak tele akarod tömni a fejem mindenféle baromsággal!
        ~Ezek az emlékeid drága! Nem másíthatom meg őket.-vigyorodott el.~Menjünk a következőre! Olyan jó a hangulatom ettől!

Egy másik emlékre ugrottunk, ami nem más volt mint amikor Alexy elköltözött. A repülőtér előtt álltunk 2-en. A nagyanyám éppen arrébb ment és ott várt. Alexy 2 bőrönddel, és 2 nagyobb táskával, +1 hátizsákkal állt előttem. Tekintete kerülte az enyém, és csöndben vártuk a másik indítson.
       --Alexy... Mégis mit jelent ez?-kérdeztem remegő hangon.
       --Húgi, tudod van az a suli... És most én oda megyek, New Yorkba...
       --Miért?
       --De hát...
       --Miért hagy el mindig a számomra fontos ember? Anyuék, majd te...-kezdtem könnyezni.
       --Húgi tudod én nem hagynálak itt, de...
       --DE MI?-kiabáltam.--MIÉRT ALEXY? MIÉRT?!
 Alexy meghökkenve nézett rám, míg én kiabáltam vele.

       --De Nina... Ez nagyon bonyolult, értsd meg kérlek!
       --NEM! NEM ÉRTEM MEG!-szipogtam a könnyeim törölve.-Utállak Alexy....UTÁLLAK!-kiabáltam vele az utcán.-És ezt a masnit is utálom! Meg ezt a rózsaszín fölsőt is! Mindent UTÁLOK ami rád emlékeztet...-vettem ki a masnit, és hozzá vágtam, majd sírva rohantam el a repülőtér elől.
  Még hallottam ahogy Alexy és a nagyanyám kiabál utánam, de nem érdekelt, és én elrohantam onnan.

       ~Ooh, milyen édes történet. Meghatódtam tőle olyan szép volt.
  Én üreges tekintettel bámultam magam elé és nem szólaltam meg. Néhány könnycsepp legördült az arcomon, amit észrevett az őrűltke, és letérdelt elém, majd letörölte a könnyem.
       ~Ugyan, ugyan. Most már késő bánat sírni!-nevetett.
       -Hagyd abba kérlek.-mondtam fel sem nézve rá.
       ~Még nem. Még sokat kell játszanunk.

Ismét elvitt egy emlékbe, ami egy parkszerűségben volt. Ott ültem egyedül, és a cipőm orrát néztem. Hosszú hajam volt, ami kb a hátam közepéig ért. Vidáman dudoráztam, majd egy fiú sétált mögém, és átkarolt. Hátranéztem rá, aki nem más volt, mint Sammy.
       --Csáó Nyuszi!-köszöntött vidáman.
       --Szija! Miért hívtál ide?-kérdeztem nevetve.
       --Igazából... Tudom, hogy hirtelen hívtalak ide Nyuszi, de...
       --Ajj Sammy, mindig ilyen vagy. Múltkor is, mikor elhívtál az első randira így húztad az időt.-döntöttem a fejem a vállára.
       --Tudom... De most valami fontosat kell mondanom. Sajnálom Nina...
       --Mi ez a Ninázás? Van valami baj?
       --Igen... A szüleim, elküldenek egy jobb hírű iskolába. Ami sajnos Németországban van. Oda kell költöznöm, és 3 nap múlva megyek... Sajnálom Nyuszi.-meg akart simogatni, de én felálltam.
       --Miért kell neked elit suliba menned? Miért nem maradsz itt velem? Hiszen mi....te...te vagy nekem az egyetlen....-kezdtem könnyezni.
       --Nina.-állt fel ő is.-Annyira sajnálom...de reméltem, hogy megérted...
       --És milyen suliba mész?-sírtam közben.
       --Egy gimibe. Azért jó lesz egy kis változás, de hiányozni fogsz...ígérem minden nap írni fogok.
       --De....de....-potyogtak a könnyeim.
       --Ugyan...-tette a kezét a fejemre.-Lesz helyettem majd valaki más. Nem kell aggódnod!-mosolygott.
       --Nekem csak te kellettél volna.-mondtam rá se nézve, majd sarkon fordultam és elrohantam. Sammy még kiabált utánam, majd ismét kiléptünk az emlékből.

       ~Látod? Még Sammy is... Senki se volt veled soha megértő.
    Lehajtott fejjel ültem majd nekem is egy vigyor jelent meg az arcomon. És szépen lassan kitört belőlem a nevetés. Az őrűltke csak nézet értetlenül, majd megszólalt.
       ~Na mi van? Kezdesz bekattanni?
  Még mindig nevettem, majd mikor abba hagytam még mindig lefelé néztem.
       -Nem. Csak tudod... Rájöttem miért nem lehetsz Te Én.
       ~Ohoo....És, miért?-kérdezte kíváncsian.
       -Mert amiket mutattál hamisak voltak! Egy kivételével minden emlék hamis volt. Alexyvel minden úgy történt ahogy mutattad, de az elsőnek, és az utolsónak se füle, se farka!-néztem a szemében.
       ~Honnan veszed ezt? Hisz nincs is meg neked néhány emlék. Most meg át akarsz biztos verni, hogy én tévedek.-kacagott.
 A mostani kacagása nem olyan volt mint az előtte lévőek. Sokkal hamisabb volt!
       -Lehet így volt, de most már tisztán emlékszem a többségre. Az első meg sem történt! És a harmadikkal mi van, ezt gondolod nem igaz?-néztem rá,mire meghökkent, én meg elvigyorodtam.-Azt megmutattad már Violának. Végig néztem azt az emléket egyszer már. És voltál olyan hülye, hogy több helyen manipuláltad a történteket. De ha még jól oldottad volna meg is, sok olyan dolog volt ami szemet szúrt.-tűntek el a kötelek rólam.
 Az őrűltke megrezzent, és egyet hátra lépet.
       ~Mé-mégis miről beszélsz? Ez hülyeség! Hisz Én....-de a szavába vágtam.
       -"Hisz Én, Te vagyok"! Ezt akartad mondani, nem igaz? Elmondom a három főbb okot, mivel szúrtad el nagyon. 1.A parkban aznap egy idő után szakadni kezdett az eső, és nem fényes nappal volt. 2.Mikor megmondta,hogy elment, nem elfutottam, hanem sírni kezdtem, majd hozzá bújtam.-mutattam fel a második ujjam, majd lement a mosoly a számról és komolyan mondtam az utolsót.- És a 3. hibád....Sam, és én SOHA nem jártunk! Legjobb barátom volt, és soha nem volt köztünk több. Ha ezek az indokok nem elegek, ott van az iskola helyes, ami nem Német, hanem Franciaországba volt. És ezzel el is dőlt miért nem lehetünk egyek.
 A szájába harapott, és idegesen nézett rám.
       -Én egyenlőre az emberek fejébe látok, és kutakodhatok, de te... Az emlékeket is megbírod hamisítani. Minden amit mondtál nekem, hazugság volt! És most reszketve gondolkozol, hogy szúrhattad el. De itt a vége. Mondtam, hogy kijutok innen, és hogy legyőzlek!
  Egy darabig nézet rám, majd nevetésben tőrt ki.
       ~Ezt nem hiszem el! Hogy egy ilyen kis liba....egy cafka....átlátott a trükkökön...De valamit nem értek. Hogy jöttek vissza az emlékeid?! Hiszen elzártam őket. És csak én tudtam volna vissza adni!
       -Mikor Violát, és engem is körbevezettél, utána minden emlékem vissza jött. És te már nem látsz a fejembe.-mutattam az említett részre.-Amint kiütöttél, minden felszabadult. Csak idő kellet, hogy mindet átnézzem. Itt a vége! Game Over számodra!-mondtam komolyan.
 Ő csak nézett rám, majd térdre esett, és egy véres könnycsepp gördült le az arcán. A döbbenet eltűnt az arcáról, és a könnyt is letörölte. Ismét felállt, és csak nézett, majd ismét őrültként elvigyorogott.

       ~Még ha rá is jöttél... Nem hagyom hogy innen elmenj! Ha kell megöllek!-zöldült be a haja.
  Elindult szépen lassan felém, míg rohanni nem kezdett. Én csak egy helyben álltam, és figyeltem minden mozdulatát. Már ott volt előttem, mire én kikerültem. Ahogy fordult vissza megfogtam az arcát, mire ő ledöbbent.
       -Oh, és még valami. Köszönöm... hogy megmutattad, mi is az én igazi... erőm!-azzal elszívtam az erejét. Vártam pár pillanatot, majd az áramütését vissza adtam. Egy hangos üvöltésben tőrt ki, majd össze esett, és elterült a földön. Nem sütöttem ki az agyát, és még életben maradt.
       ~Ez...meg...mi...volt?-nézett rám könnyes szemekkel.-Hogy lehet ez...?
       -Rájöttem mi párosul az elmelátás mellé. Energia vámpír, ez vagyok én. Az ellenségeim erejét elszívom, és vissza adom neki.
       ~Ezt, hogy...érted?-remegett.
       -Csak, hogy értsd.-guggoltam le elé.- Ha villámmal támadsz, én képes vagyok egy x-mennyiséget elszívni, és ugyan úgy vissza adni, mint te. Hiába nincs ilyen képességem, az összes ilyen támadást vissza bírom adni, ha idejében elszívom.-néztem a kezemre.
 Ő még egy darabig figyelt, majd ezt megelégeltem és vissza adtam neki amit korábban adott. *Behúztam neki egyet, mire elvesztette az eszméletét... Ahogy mondják... Kölcsön kenyér, vissza jár!* Elzártam őt egy mély zugba, hogy ne bírjon kiszabadulni, majd miután ezzel végeztem mögöttem megjelent egy fehér ajtó. Elindultam felé, majd minél közelebb értem hozzá, annál nagyobb melegség áramlott rajta. Már majdnem megfogtam azt, mire egy hangot hallottam.
       -Szép volt, Kitty!-jött egy férfi hang, mire megfordultam, de senki nem volt mögöttem.
 Megfogtam a kilincset, és kinyitva azt vissza tértem a valós világba.

 Nehezen kinyíltak a szemeim, és homályosan egy fehér teremben voltam. Oldalra fordítottam a fejem, és alakokat véltem felfedezni. Ahogy tisztult a kép, láttam, hogy háttal állnak nekem, de megismertem egyet őket.
       -A...lex!-mondtam mire hátra fordultak.-A..lexy..-mosolyogtam.
 Én nehezen, de megpróbáltam felülni, mire Alexy mellettem teremt és segített.
       -Húgi!-ölelt át könnyezve.-Ne ijessz meg többet így, érted?-súgta oda nekem.
 Lassan elengedett, majd valaki más ugrott a nyakamba. Viola szorosan átölelt, és csak sírt.
       -Nina...Annyira sajnálom!-mondta zokogva.
       -Viola?-néztem rá, majd én is átöleltem.
       -Olyan hülye vagyok! Ne haragudj! Kárpótlásul én írom meg minden leckéd! Csak bocsáss meg!-mondta zokogva.
       -Viola...már jól vagyok...-mondtam mosolyogva.
       -Hé, hé! Akkor az én leckém is írd meg Viola. Én ingyen oda adom!-mondta Maki.
       -A tiédről egy szó se volt.-engedett el Viola.
 Akik ott voltak elkezdtek nevetni, Maki meg csalódottan nézett Violára.
       -Hol...vagyok?-kérdeztem a fejem fogva.
       -Egy kórházban!-mondta Molly.
       -Mi? Miért? Erre az 1-2 órára behoztatok?
 Mindenki csöndben és értetlenül nézett rám, majd egymásra.
       -Mi az?-kérdeztem.
       -Nem...Nem 1-2 órára voltál kiütve...-kezdte Molly.
       -Az az 1-2 óra, igazából 3 nap volt...-mondta Alexy.
 Én ledöbbenve néztem rájuk, majd e testemet figyeltem. A kezemen pár karcolás volt, a fejemen egy kötést éreztem. Egy infúzió is be volt kötve, mire ijedten lehúztam a takarót, és a pólómat felhúztam a hasamig, hogy meggyőződjek valamiről. És tényleg. A hasamon egy hatalmas kötés volt. A kötést, picit felhúzva egy kék-zöld folt volt. *pont akkora mint a rúgás helye* Rátettem a kezem, de annyira fájt, hogy felszisszentem.
       -Nina! Amúgy sem szabad ülnöd! Feküdj vissza.-fektetett le Viola.
       -Az a ribanc...-mondtam a hasamat fogva.-Szóval minden megtörtént...
       -Mi? Kiről beszélsz?
       -Mi történt veled?
       -Az bánt el velem, aki körbevezetett Viola.-néztem rá, mire ő a fejéhez kapott, és valamennyire elsápadt.
       -Csak nem...?
       -De! Ő nem én volt.
       -Miről beszéltek?-kérdezte Alexy.
       -Ez nagyon hosszú lesz.-mondtam.
       -Kezdheted.-Alexy ökölbe szorította a kezét, és felállt a székből.
Én végig néztem a csapaton,majd egy nagy levegőt vettem, és elkezdtem mesélni a történteket. Mindent elmondtam, az emlékektől kezdve, a "kínzásig". Néha megálltam, mert szúró érzést éreztem a mellkasomban, ilyenkor szinte mindenki ugrani akart. Amint befejeztem, megkértem Violát mesélje el, miket látott. Ő bizonytalanul, de belekezdett. Elmondott minden emléket, meg azt is milyen volt az őrültke. Miután ő is elmondta Alexy és a többiek is gondolkodtak a hallottakon. Én erre most nem bírtam koncentrálni, és kinyögtem amin gondolkodtam.
       -Alexy..? Te...tudod ki volt az-a Sammie?-kérdeztem zavartan.
       -Hm...hát hogy az igazat megvalljam nem igazán tudom ki az... Biztos azután ismerted meg, hogy én elmentem.
       -A másik pont ez lesz... Miért nem mondtad el, hogy ide jössz? Hogy...
       -Megmondtam egyszer már nem? Féltettelek, és mivel nem volt még erőd nem mertem elmondani.-mondta zavartan.
  Nem mondtam erre semmit, majd lehajtottam a fejem, és csöndben ültem.
       -Nem...nem kéne szólni egy orvosnak?-kérdezte Viola.
       -De, majd én megyek.-mondta Alexy, majd kiment.
 A többiek is zavartak voltak, és feszengtek.
       -Magamra hagynátok, kérlek?-kérdeztem.
Bólintottak egyet, majd kimentek. Én csak feküdtem, és gondolkodtam. Sammie járt az eszembe, és hogy miért váltunk el. Miért jött oda hozzám... És minden amire emlékeztem vele kapcsolatban furcsa volt. Semmi sem volt tiszta. Lehunytam a szemem, és lazítottam, míg az emlékekre gondoltam.
       -Hamarosan, minden kérdésedre választ kaphatsz! Lassan nem lesz több fájdalmad.-hallottam meg ismét azt a hangot, mint mikor kifelé jöttem.
 Rémülten ültem fel, és a fejem fogtam. Remegtem, és nem értettem miért hallok egy hangot. Nem is ismerem ezt a hangot. És kapok választ? Hogy érti, hogy nem lesz több fájdalmam? Mi fog történni?
 Átkaroltam a lábaim, és elkezdtem sírni. Féltem is, és örültem is hogy kijutottam, erre.... Ismét félek mi lesz.